Öt lenyűgöző thriller, amit lehet, hogy még nem ismertél 1. **Az árnyékok játéka** - Egy fiatal nő, aki titkos nyomozóként dolgozik, felfedezi, hogy a múltja sötét titkokat rejt. Miközben a rejtélyes gyilkosságok nyomába ered, rájön, hogy valaki a közelé

A thriller műfaja valóban sokszínű és nehezen körülhatárolható. Ide tartoznak a 40-es évek sötét noir filmjei, a 60-as évek feszültséggel teli paranoiafilmjei, valamint a 90-es évek erotikus thrillerei is. Most azonban nem a címkézésre helyezzük a hangsúlyt, hanem arra, hogy felfedezzünk néhány olyan remekművet, amelyek még nem váltak széles körben elismert klasszikussá, vagy csupán egy szűkebb közönség számára ismertek. Ezek az alkotások éppen ezért megérdemlik, hogy a figyelmünket és elismerésünket nyerjék el.

Alfred Hitchcock második amerikai filmje egy izgalmas történetet mesél el, amelyben Robert Cummings alakítja a főszereplőt, egy repülőgépgyár munkatársát. A férfi hirtelen ártatlanul vád alá kerül szabotázs miatt, és kénytelen menekülni, miközben egy országos méretű összeesküvés sűrűjébe kerül. Az események sodrában nemcsak az életéért, hanem az igazságért is harcolnia kell.

A film sajátos vonzereje abban rejlik, hogy már a kezdetektől fogva megragadja a hidegháborús thrillerek jellegzetes politikai paranoia és bizalmatlanság légkörét, miközben élénken visszatükrözi az 1940-es évek eleji háborús félelmeket. A Szabadság-szobor tetején játszódó végkifejlet mára ikonikussá vált Hitchcock oeuvre-jében, mint a feszültség és a drámai csúcspont megtestesítője.

Bár a rendező később kifinomultabb stílusban közelítette meg hasonló témáit (például az Észak-északnyugat című filmben), a Szabotőr sokkal nyersebb és egyes kritikusok véleménye szerint politikailag is merészebben fogalmaz.

Jack Smight filmje egy klasszikus magánnyomozós krimi Paul Newman főszereplésével, aki Lew Harper szerepében egy eltűnt milliomos után nyomoz Los Angeles kevésbé napfényes bugyraiban. A megbízója Lauren Bacall karaktere, Elaine Sampson, aki eltűnt férje után kutat.

Smight rendezése stilárisan a klasszikus noirhagyományokat idézi meg, olyan elődökből inspirálódva, mint A hosszú álom vagy A máltai sólyom. Newman Harper szerepében nemcsak hűvös eleganciát sugároz, hanem érzelmi mélységet is visz a figurába: a nyomozás mellett saját válságban lévő házasságával is küzd.

Első ránézésre talán lassúnak tűnik, de a Harper valójában egy izgalmas, humoros és karakterorientált krimi, amely a klasszikus fordulatok ellenére folyamatosan fenntartja a néző érdeklődését, hasonlóan a legjobb Raymond Chandler vagy Elmore Leonard filmadaptációkhoz.

Peter Bogdanovich első filmje formabontó thriller, amely két párhuzamos történetszálon keresztül vizsgálja az erőszak természetét. Az egyik főszereplő a legendás Boris Karloff, aki a visszavonulásra készülő horrorfilmszínészt, Byron Orlokot alakítja - gyakorlatilag önmagát -, míg a másik szálon egy vietnami veterán (Tim O'Kelly) minden előzmény nélkül vérengzésbe kezd, és miután lelövi a feleségét és az anyját, további áldozatokra kezd vadászni. Ámokfutása közben Orlok közönségtalálkozóra készül az egyik autósmoziban.

A Célpontok című mű különleges módon feszíti szembe a klasszikus, fikciós rémisztgetést – a horrorfilmek sötét világát – a 60-as évek Amerikájának egyre gyakoribb, valóságos erőszakával, különös figyelmet fordítva a fegyveres mészárlásokra. Az a fiatal férfi, aki nyugodt és megfontolt stílusával öl, különösen hátborzongató jelenség, hiszen éppen az ellentmondásos természetével okoz szorongást.

A zárójelenet, amely egy autósmoziban bontakozik ki, az izgalom és a feszültség csúcsát jelenti a filmben. A "Célpontok" atmoszférája egyszerre hátborzongató és melankolikus, miközben meglepően modern hangzásával előre sejteket a későbbi évtizedekben megjelenő, a tömegerőszak témáját boncolgató filmek világába. E szekvencia mély nyomot hagy a nézőkben, egyedi módon ötvözve a múlt és a jövő elemeit.

Abel Ferrara egyik korai, alábecsült thrillerje a sötét, neonfényes New York-i alvilágban bontakozik ki, ahol a főszereplő Tom Berenger egy bukott bokszolóként, most testőri szerepben próbálja megtalálni a helyét. A történet középpontjában egy pszichopata gyilkos áll, aki a sztriptíztáncosnőkre vadászik Manhattan zűrzavaros utcáin. Hősünket, valamint Billy Dee Williams karakterét, egy keménykezű nyomozót, a bárok tulajdonosai hívják segítségül, hogy feltárják a gyilkosságok mögött húzódó sötét titkokat. Az izgalmas cselekmény és a feszültséggel teli atmoszféra remekül megragadja a város alvilági életének brutalitását és drámáját.

A film nyomasztó atmoszférája és realista városábrázolása egyértelműen Ferrara védjegyévé vált, és ebben a tekintetben nem érhet bennünket csalódás. A rendező egy szürreális, mégis hiteles Manhattan-alvilágot tár elénk, ahol az erőszak és a bűntudat dominál. Sokak szemében talán csupán egy exploitation filmként jelenik meg, de A félelem városa valójában sokkal mélyebb és nyersebb, mint a legtöbb nyolcvanas évekbeli thriller. Sőt, egyfajta előfutárként is felfogható Ferrara későbbi alkotásaihoz, mint például A mocskos zsaru, és hatása magán viseli más rendezők munkásságában is, mint például Jonathan Demme (A bárányok hallgatnak).

Takeshi Kitano negyedik filmje egy Murakawa nevű jakuza izgalmas történetét tárja elénk, ahol a rendező sajátos, visszafogott, de mégis lenyűgöző játékával kelti életre a főszereplőt. A cselekmény Okinawára kalauzol minket, ahol Murakawát arra küldik, hogy közvetítsen két ellentétes klán között, ám hamarosan kiderül, hogy a küldetése mögött sötét és rejtett szándékok rejlenek.

A Szonatina merészen elveti a klasszikus jakuzafilmek konvencióit: az erőszak helyett a belső üresség, a tétlenség és a szereplők érzelmi világának mélységeire helyezi a hangsúlyt. Míg a film néhány brutális jelenetet is tartalmaz, ezek a robbanásszerű erőszakkitörések annyira ritkák és váratlanok, hogy csupán fokozzák a történet nyomasztó, melankolikus atmoszféráját. A film így inkább a lélek sötét zugaiba kalauzol, mintsem a fizikai konfliktusok világába.

Kitano minimalista kifejezési módja, a hosszan elnyúló csendek, az egyszerűség és a finom humor különös, mégis hiteles világot teremt. A karakterek emberi oldala – a játékosság, a nevetés és az egymás közti dinamika – mélyebb érzelmi rétegeket nyer, hiszen a kilátástalanság árnyékában bontakozik ki. Az így kialakított atmoszféra egyfajta paradoxont teremt, ahol a tragédia és a komédia kéz a kézben jár, és a nézőt egy intenzív, mégis megnyugtató tapasztalásra invitálja.

Érdekesség: a film premierje az 1993-as cannes-i filmfesztiválon, az Un Certain Regard szekcióban volt, ahol valaki meggyőzte Alain Delont, hogy nézze meg, arra hivatkozva, hogy Kitano rajong A szamurájért. Delon megdöbbent Kitano színészi játékán, mondván:

Mi ez? [...] Ez nem csupán egy színész [...], hiszen csupán háromféle arckifejezése van, és alig szólal meg."