A kézbesítő: Kami kamerát ragadott!

Helló mindenkinek! Most bemutatok nektek egy lenyűgöző sorozatot a Netflix kínálatából: az A kézbesítő című, hatrészes dél-koreai disztópiát. A történet a Föld végóráit idézi meg, miután egy meteorit becsapódása következtében a bolygó szinte teljesen elpusztult és lakhatatlanná vált. Bár nem tudjuk biztosan, hogy ez a helyzet valóban így van-e, hiszen sosem hagytuk el Dél-Koreát, képzeljük el, hogy a meteorit tényleg mindent romba döntött. Jelenleg csak Koreában maradtak meg az élet apró nyomai, ahol az emberek a súlyos légszennyezés miatt egyre szűkebb területekre kényszerülnek, próbálva megtalálni a túlélés lehetőségét a megmaradt zónákban.

Miután a lakható területek végleg elvesztették termékenységüket és elpusztultak, a földművelés, állattartás és iparosodás lehetőségei gyakorlatilag eltűntek. A tiszta oxigén, amely korábban természetes módon volt elérhető, már csak légzőkészülékekhez csatlakoztatott, légszűrős maszkokon keresztül volt hozzáférhető. Ekkor léptek színre a kézbesítők, akik napi rendszerességgel szállították az életfenntartás alapjául szolgáló oxigénpalackokat. Mintha csupán egy futárszolgálat terméke lenne, a kézbesítők ajtóról ajtóra vitték az emberek számára nélkülözhetetlen levegőt.

A megrendelőknek lényegében csak át kellett venniük ezeket, és folyhatott tovább a mindennapi élet. Már amennyiben a "megrendelő" jobb helyekre született, illetve mindig volt miből finanszíroznia, hogy legyen tiszta oxigénje, sőt akár tartaléka is. Ha viszont nem, és ezeken az átlagos, illetve jobb módú környékeken kívül rekedt, akkor kénytelen-kelletlen csak abban bízhatott, hogy a szomszédjában, vagy az ő szomszédjában, vagy a szomszéd szomszédjának, szomszédjának anyósának cimborájának az unoka... *viccelek. :) A film azonban nem viccelt. Ugyanis valóban nem jutott sem ellátmány, sem tiszta oxigén mindenhova, mindenkinek; így akik kívül rekedtek a társadalom perifériáján, csak abban bízhattak, hogy valami úton-módon kitörhetnek a nyomorból.

A filmben ezeket az embereket csupán "menekülteknek" titulálták, mintha ezzel csökkenthetnék a valóság súlyát. Olyan rétegekre vonatkoztatva, akiknek a mindennapi megélhetés és az oxigénpalackok csupán egy távoli álom maradt. Miközben a nyomorúságban élők közül többen is a vadászat útjára léptek, hogy lecsapjanak a szállítmányokra, amelyeket a kézbesítők hoztak. Elhagyták a jómódúak területeit, sőt, még a nyomorgók körét is, hogy egy új, harmadik gócban egyesüljenek. Mindent megtartottak, amit így eltulajdonítottak, mintha a túlélés törvényei feljogosítanák őket arra, hogy a mások kárán építsék fel saját világukat.

Miközben A kézbesítők az életük árán is igyekeztek megakadályozni, hogy a szállítmányaik ne jussanak martalóckézre. Mert akkor nemhogy azoknak nem jut oxigén, akik becsülettel rendeltek belőle, és fizettek is érte, hanem azoknak sem, akiknek A kézbesítők nap mint nap próbáltak segíteni. Munkaidejükön felül is járva a nyomortanyákat és szegény körzeteket, hogy legalább egy kicsit elviselhetőbbé tegyék a mindennapi életet. Ha már létezik egy olyan világrend, ami ennyire különbséget tesz ember és ember között. Nyomorult és jómódú között; illetve aközött, hogy kinek van joga az elviselhetőbb és élhetőbb körletek falai mögött élni, és ki az, akinek nem is volt és nem is lesz soha erre esélye.

Ha csak valami csoda folytán a lezuhanó meteorit utáni élet újra elviselhetővé nem válik. Ha a kritikus légszennyezés el nem éri azt a határt, amivel már képes az ember együtt élni. De miután erre volt a legkevesebb esély, a sivatag és a sivatagi por annyira magába kebelezett mindent, egyedül A kézbesítőkön múlott az élet. Ha ők leszállították a megrendeléseket, illetve házhoz vitték a tiszta oxigént rejtő palackokat, akkor volt tovább is élet; ha nem, mert A kézbesítőn rajtaütöttek a vadászok, vagy nevezzük őket inkább akkor már fosztogatóknak, az talán érzékletesebb, akkor jó, ha a futárt csak a szállítmánytól szabadították meg ezek a fosztogatók, és nem akár az életüktől.

A lényeg persze nem változott volna, hiszen ha a szállítmány nem jutott el a megfelelő helyre, a legrosszabb forgatókönyv szerint így is, úgy is emberek életét vesztették. Valójában az egész rendszer működése a kézbesítőkön múlt. Mindennap kockára tették saját életüket, és a szabadidejükről sem volt szó. Hiába igyekeztek, nem tudtak mindenhol ott lenni, ahol szükség lett volna rájuk. A külvárosi menekültövezetekben, ahol az élet a legreménytelenebb volt, próbálták segíteni az ott élőket minden lehetséges módon.

Nem meglepő, hogy a szegénynegyedekből való kitörés egyetlen lehetősége sokak számára a futárszolgálat lett. Ez persze csak akkor tűnt vonzónak, ha nem párosult súlyos követelményekkel és létszámkorlátozásokkal ez az „úgynevezett” pozíció. Itt a legkisebb elvárás az volt, hogy az ember ököllel nagyobbat tudjon ütni, mint egy fosztogató vadász, és hogy a teherautóval való manőverezés során olyan ügyességgel bírjon, mint egy profi Forma-1-es pilóta. Még ekkor sem volt garantált, hogy a tizenegy-két szabad hely közül bárki is megkapja a lehetőséget, hiszen a legjobb sofőrök és a legügyesebb „bunyósok” már így is bőségesen jelen voltak a mezőnyben.

Természetesen! Íme egy egyedibb változata a szövegnek: De hát, természetesen, a véletlenek mindig utat találnak maguknak. Képzeljük csak el: a történet hőse, egy fiatal fiú, hirtelen olyan helyzetbe kerül, ami megváltoztatja az életét. (Bár kérdéses, hogy lehetőségnek nevezhetjük-e azt, amikor a szívének kedves lánybarátját szitává lövik, ráadásul a saját otthonában... És hogy ő maga is egy golyót kap éppen a fejébe, hogy ne legyen tanúja a gyilkosok támadásának.) De! A lehetőségek világa éppen ilyen kiszámíthatatlan. Nem csupán a legjobbra nem készít fel, de olykor még a legrosszabbra sem. Csak egyszerűen beront az életünkbe, és golyót repít a sorsunk felé, hogy mint ez a fiú, egy reggel arra ébredjünk: kézbesítővé szeretnénk válni, és követni azt a férfit, aki abban a sorsfordító éjszakában megmentette az életét, miután a tűzharc közepette magával ragadta.

Bár ekkor már lassan kirajzolódik (legalábbis nekünk, nézőknek), hogy a fiúnak fogalma sincs, hogy mit vállalt igazából. Ha lett volna, bizonyára futva menekül. Mert arra, hogy A kézbesítői lét ígéretes és irigylésre méltó munkaideje mellett igazából mi is az, ami várja, arra senki és semmi nem készíthette volna fel. Ha mégis, a fiú elsőre nyilván nem is hitte volna el. Azonban miután megtapasztalja a saját bőrén is, hogy a világot szennyező, a szegénynegyedeket kiszorító erő nem más, mint az, amelyik a kezébe munkát is ad, illetve oxigénpalackokat, rá kell jöjjön a fiú maga is, hogy "több dolgok vannak földön és égen", semmint képes legyen ebbe beleilleszkedni; így a többi kézbesítő mellé áll, hogy velük együtt vegye fel a harcot a szándékos belső népirtás ellen.

A céljuk nem kevesebb, mint az összes menekültövezet eltüntetése; hiszen minél kevesebb ember él a Földön, annál több oxigén jut a "fizető klienseknek". E tervet megelőzendő, a fiú a higgadt férfi mellett áll, aki a kézbesítők élén vezet. Együtt készülnek behatolni az oxigénpalackokat forgalmazó cég legszűkebb köreibe, még mielőtt a valódi népirtás elkezdődne. Ám a kígyó fejének levágása nem lesz könnyű feladat; ezért a fiú, a férfi és a kézbesítők mindent egy lapra tesznek, az utolsóra. Céljuk, hogy a hadsereget maguk mellé állítva, személyesen is megjelenjenek a kígyó földalatti járatában.

Nos, a történet részleteiről most nem szeretnék többet mondani. Azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy disztópiát írni rendkívül nehéz feladat. Kifejezetten jó disztópiát megalkotni pedig még komolyabb kihívás; de a film, véleményem szerint, valóban át tudta lépni ezt a nehézségi küszöböt. Egy ideig azon tűnődtem, hogy mit is tudnak belepréselni hat epizódba. Mert, ha valaki, akkor a koreaiak igazán kedvelik a hosszú, részletes történetmesélést. Szeretem a hosszú játékidőket – nekem ez sosem volt problémám. Rengeteg dél-koreai sorozatot láttam már, volt olyan, ami akár húsz részes is volt, részenként 75 perces epizódokkal.

Mikor egy koreai sorozatra készülök, mindig számítok arra, hogy a történet elnyúlik, és sokáig tart. Eddig úgy tűnt, hogy a hat epizód nem elég ahhoz, hogy mindent beleférjen. Ám meglepetésemre, a sorozatnak volt eleje, közepe és vége – még csak nem is hagyott függővégű befejezést! Mindez lenyűgöző, hiszen a hat részbe valóban minden belefért. Ráadásul a koncepció annyi bonyodalmat tartalmazott, amit ügyesen kellett megoldani, miközben a cselekmény folyamatosan haladt előre. Egyetlen pillanatban sem akadt el, nem voltak holtpontok. Szóval, csak annyit mondhatok: le a kalappal!

Ez a sorozat a kezdetektől fogva rendkívül koherens volt. A dramaturgia ügyes és hatékony pillanatokban bontakozott ki, ami igazán emlékezetessé tette a látottakat. Hat részes felépítése gazdag eseményláncolatokkal tette teljessé a történetet, ahol a főszereplők karakterei alaposan kidolgozottak és jól megformáltak. Szinte lehetetlen hibát találni benne, talán csak annyit, hogy a történet annyira egy szűk, katasztrófa sújtotta területre összpontosított, hogy a világ más részeiről szinte nem is esett szó. Ezáltal a világépítés némileg felszínesnek hatott. Ha egy könyv lapjain olvastunk volna, ez egyébként kedvező megoldás lett volna, hiszen egy regény sosem szabad, hogy untassa az olvasót olyan földrészekkel, amelyeknek a főszereplőihez alig van köze, vagy egyáltalán semmi!

Itt azonban, filmen én egy kicsit hiányoltam, hogy nem tudtunk meg semmit a világ egyéb részeiről. Csak egy maréknyi koreairól meg az ő küzdelmeikről. Tehát nagyon zárttá tettük a világot. Már-már mintha a Marson lettünk volna Elliotékkal (bennfentes vicc). Ettől függetlenül nem volt ez rossz film. Egyben volt elejétől a végéig. Érdekes volt, cselekménydús, disztóp; hát mi kellhet ennél több? Egyedül ezt a "mutánsok is vannak köztünk" szálat kellett volna kicsit jobban kihangsúlyozni, meg felhasználni; mert ebben az állapotában, amire végül fel lett használva ez a történeti szeletke, nem ért egy garast sem. Vagy legyenek mutánsok, de akkor használjuk is ki, hogy vannak; vagy akkor ne legyenek, még csak szóban forgó téma se, ha amúgy nincs igazán mit kezdeni vele.

A film egy olyan elemet tartalmazott, amelynek semmi értelme nem volt. Számomra egyértelmű, hogy ezt ki kellett volna venni belőle, mert semmit sem adott hozzá a történethez. Olyan volt, mint egy súly, ami csak lógott a levegőben. A film simán működött volna mutánsok nélkül is. Ennyi. Köszönet a Netflixnek, de a lájkokkal még hadilábon állok, mert nem tudtam eldönteni, melyiket is adjam. Az a bizonyos WooooW élmény, ami olykor megcsap, most elmaradt. De rossznak sem mondanám; inkább maradok az egy lájknál. Egyszerűen hiányzott belőle az a kis szikra, az a katalizátor, ami lángra lobbantotta volna a "kami-rakétákat", még ha sokat is írok róla. (A hosszú szöveg inkább annak köszönhető, hogy végig tudtam nézni, így egyben tudom elmesélni a film egészét, nem pedig részenként, újra és újra.)

Nos, egy kis like, mert az a cseppnyi WoooooW érzés még hiányzott. De egyébként egy rendkívül jó és összetett sorozatról van szó, ami az utóbbi időszakban a legjobban megfogott. Elképesztő, hogy ennyi tartalom belefért néhány epizódba is. Minden a helyén volt, pedig mindössze hat rész alkotta az egészet. Az a disztópikus háttér pedig különösen figyelemre méltó. Ritka, hogy ilyen elpusztult világokra építsenek történeteket a filmiparban. Nagyon értékelem ezt a megoldást, és szívesen látnék még hasonló alkotásokat. Talán az volt a gond, hogy itt túlságosan is szabálykövető volt a világ. Egy világvége után szerintem az emberek nyugodtan lehetnek idegesek vagy akár őrültek is.

A filmben hiányzott a szükséges feszültség, és inkább a sorsukba belenyugvó emberek passzív képe rajzolódott ki előttem, akik közül csupán egyetlen egy vágyakozott a kitörésre. Egy szó, mint száz: értékeljük a kézbesítőket, ez az én végső üzenetem. Soha nem tudhatjuk, ők lehetnek majd azok, akiknek köszönhetjük az élet fenntartásához szükséges alapvető dolgokat. Jelenleg még „csak” könyveket, cipőket, előre megvásárolt élelmiszereket, ruhákat, játékokat, luxuscikkeket, drogériás termékeket és gyógyszereket hoznak – mindazt, amire időnként szükségünk van. De mi történik, ha már a tiszta oxigén vagy a friss víz is a kezeikben összpontosul? Már belegondolni is rémisztő. Ezért hálás szívvel köszönöm minden kézbesítőnek a munkáját. Legyen ez a ti filmetek! És persze mindazoké, akik egy rövid, de annál mélyebb disztópiára vágynak, ahol egy elpusztult világ romjain ülve várjuk a végzetünket – hacsak nem találunk ki egy módot a kitörésre.