"Az édesanya napokig készített ételt elhunyt lányának, miközben orvosok mesélnek a szürreális reakciókról, amelyek a halálhír hallatán születtek."
Az idős asszony fáradhatatlanul ápolta férjét a kórház ágyán, ahol az élet utolsó perceit töltötte. Amikor végül megérkezett a halálhír, azt vártuk, hogy a kis termetű néni összeomlik a fájdalomtól. Ehelyett viszont, mintha egy súly nehezedett volna le a válláról, elővett a táskájából egy flakont, kinyitotta, és nagyot ivott belőle. "Elnézést, de erre most szükségem volt." - mondta, miközben az arca egy váratlanul ragyogó mosollyal telt meg.
Az idős hölgy csendben ült a váróban, amikor közöltem vele a szívszorító hírt: a lánya szervei leálltak, és már nem tudtunk rajta segíteni. Szavak nélkül hallgatta, majd csak annyit tett, hogy eltávozott a helyiségből. Másnap azonban újra megjelent, kezében a jól megszokott csomaggal: egy tál erőlevest és egy üveg gyümölcslevet hozott. Szívszorító látvány volt, ahogy újra el kellett mondanom neki, hogy a lánya már nem él. Hosszú órákon át ült ott, időnként megkérdezve egy ápolónőt, hogy mikor mehet be a lányához, akit "biztosan nagyon éhes." Nem volt senki más az életükben, csak ők ketten, így nem tudtuk értesíteni senkit. További két hétig járt be, minden alkalommal a lányát kereste, míg végül lassan elmaradt. Ez az élmény örökre nyomot hagyott bennem: az anya, aki képtelen volt elfogadni az egyetlen gyermeke elvesztését.
