Bíró Dalma, a Nobel-békedíjas aktivista, elkötelezett a világ megváltoztatása mellett. "A párbeszéd a kulcs számomra, nem az agresszió" - mondja. Dalma hitvallása, hogy a konstruktív párbeszéd és a megértés ereje képes hidakat építeni az emberek között, é
Bíró Dalma egy jemeni körzeti rendőrrel találkozott – Forrás: Bíró Dalma.
Bíró Dalmát és húgát édesanyja egyedül nevelte. A szociális érzékenység, a szolidaritás és a másik tisztelete már gyerekként beivódott a személyiségébe. Sok időt töltött a "grundon" a barátaival, akik széles spektrumon mozogtak; voltak közöttük társadalmilag deklasszált elemek, romák, de külföldi szülők gyereke is, illetve olyan, akinek Óbudán a Goldberger gyárban dolgoztak a szülei.
"A legjobb barátnőm, Reitmayer Ildikó mamája mindig hozta a maradékot a Belügyminisztérium óvodájából, és rendszeresen meguzsonnáztatott minket" – meséli Dalma, miközben a kályha melegénél ül. "A szomszéd cigány barátom, Laska Béla mamája pedig gyakran reggeliztetett bennünket, mindig bőségesen."
Ezek a megnyilvánulások olyan mélyen beépültek a zsigereimbe, hogy a cselekedeteimet is meghatározták. Amikor a harmadik világban nagyon szegény környezetben dolgoztam, mindig jött valaki, akit reggelivel vagy ebéddel kínáltam.
Nem tudtam elképzelni, hogy ne osszam meg a számomra már hozzáférhető élelmet."
Dalma édesanyja harcba szállt a mindennapi megélhetésért, hogy biztosítani tudja a család számára az elegendő ételt és a tiszta ruhákat. Az édesanya tanítása szerint a méltóság megőrzése nem függ az anyagi helyzettől vagy attól, hogy ki honnan származik. Dalma ezt a tanulságot számos olyan országban tapasztalta meg, amelyek a világ szegénységi rangsorának alsóbb régióiban helyezkednek el, a 170-190. hely környékén. "Kambodzsában, Pol Pot uralma után, vagy Jemenben a kilencvenes évek végén olyan erős emberekkel találkoztam, akik sosem engedték, hogy a nehéz körülmények elvegyék a méltóságukat. Jemenben például nem látni koldulókat az utcákon, mert ezt megalázónak tartják. A méltóság szoros kapcsolatban áll a szolidaritással és a másik ember tiszteletével."
Bíró Dalma akkoriban 14-15 éves lehetett, amikor a KGST országok keretein belül fiatalokat hívtak Magyarországra a harmadik világból. Itt ismerkedett meg egy kambodzsai fiúval, akivel mély beszélgetéseket folytattak. Később, amikor Svédországban, Lund egyetemén elkezdte másoddiplomáját, részt vett egy nemzetközi fejlesztés és segélyezés témájú kurzuson, ahol a fejlődő országokban élő emberek felkészítésére helyezték a hangsúlyt. Éppen ebben az időszakban a svéd kormány önkénteseket toborzott Kambodzsába, hogy támogassák a Pol Pot utáni szabad választások lebonyolítását.
"Ez nagyon vonzott - meséli a nemzetközi aktivista. - Jelentkeztem a felhívásra, és hogy előnyt szerezzek, elkezdtem khmerül tanulni. Amikor a felvételiztetőkhöz kerültem, ájultan néztek, mert rajtam kívül senki sem tudott ezen a nyelven. 1993-ban Kambodzsa fővárosában, Phnom Pehnben déli 12 órakor a külügyminisztériumban várakoztam, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyem meghosszabbítását. Ebédszünet volt, és az alkalmazottak forgóztak a pingpongasztal körül.
Én, a hosszú orrú, ahogy a fehéreket nevezték, bátran megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e a többiekhez. Mindenkit már kiejtettem a sorból, és velem szemben csupán egy khmerül beszélő fiatal férfi maradt.
Hamarosan kiderült, hogy tanult Magyarországon húsz évvel azelőtt. Soha többet nem kellett sorban állnom a meghosszabbításért."
Jelenleg nemzetközi egyezmény tiltja a taposóaknák gyártását, kereskedelmét és felhasználását, de ehhez az eredményhez évek hosszú küzdelmére volt szükség. Bíró Dalma és munkatársai - a taposóaknák betiltására szervezett nemzetközi kampány önkénteseiként - 1997-ben Nobel-békedíjat kaptak.
A lelkes nő két éven át barangolt Kambodzsa falvain, ahol leült az emberekkel beszélgetni. A célja az volt, hogy felkészüljön az első szabad választásokra, különös figyelmet szentelve a nők szerepének kutatására. Az ország lakosságának hatvanöt százaléka nő volt, mivel Pol Pot rémuralma során a férfiak tömegesen estek áldozatul. Ekkoriban virágzásnak indultak a női mozgalmak, sportközösségek, és erősödött az összefogás a fogyatékossággal élők, valamint az aknaáldozatok érdekében. "Ha eltávolítod az aknákat, az még nem garantálja, hogy a föld biztonságos," figyelmeztetett egy helyi aktivista. "A monszuneső fellazítja a talajt, és az aknák elmozdulhatnak. Az aknák nemcsak ölni akarnak, hanem a társadalmat megbénítani. Ha valaki elveszíti a kezét vagy a lábát, az nemcsak őt érinti, hanem az egész családot: a gyereknek évenként új protézist kell készíteni, ami a család éves jövedelmét drámaian megterheli." Barátnőmmel békesétákat szerveztünk, faluról falura jártunk, ahol az erőszak nélküli megbékélés fontosságáról beszélgettünk. Ráébredtünk, hogy nem elegendő egyszerűen halat adni az éhezőknek; meg kell tanítani őket halászni, hogy ismét beilleszkedhessenek a társadalomba. Ezen tapasztalatok birtokában elkezdtünk tervezni egy nemzetközi konferenciát, és készülődtünk az emberi jogok világnapjára, hogy minél több emberhez eljuttathassuk üzenetünket.
A focistadion kapujában megjelent a király, és én azonnal elé léptem. Érzelmekkel telve reagált, hogy úgy döntöttünk, foglalkozunk ezzel a kérdéssel, hiszen szinte minden órában történt valami robbanás vagy zűrzavar.
Az ő közreműködésével 1995-ben sikerült megrendezni a világ első olyan konferenciáját, amelynek középpontjában a taposóaknák betiltására irányuló nemzetközi egyezmény kidolgozásának előkészítése és a megfelelő stratégiák megvitatása állt.
Ezek után Ausztria és Magyarország között is elkezdték felszedni az aknákat, hogy szabad átjárás nyíljon a két ország között. A Szaharában milliós nagyságrendű, Jemen és Omán között is óriási mennyiségű az akna. Ez sziszifuszi munkának tűnik, mert a biztonság miatt csak kézzel lehet a földből eltávolítani, de 2030-ra határidőt szabtak az együttműködő országok az eltávolításra.
