Bretton Woods titkos öröksége: Németország 1200 tonna aranyának visszaigénylése az Egyesült Államoktól

Utoljára Charles de Gaulle tábornok kísérletezett hasonlóval 1965-ben, amikor is a kirobbant kereskedelmi háború következtében Németország felvetette a második világháború utáni években részben az Egyesült Államokban felhalmozott és ott őrzött aranykészleteinek jövőbeli sorsát. Ekkor egy 1944-ben megkötött, azóta már összeomlott megállapodás vált témává, amely - a történelem során először - az összes valuta értékét nem az aranyra, hanem egyetlen nemzet, az Egyesült Államok dollárjára alapozta.

Az európai államok és az amerikai Egyesült Államok között kirobbant kereskedelmi háború újabb fejezeteként Németország fölvetette: eltávolítaná aranykészletét abból a New York-i trezorból, ahol a korabeli nyugatnémet, majd az egyesített német állam 1951 óta tartja az ország aranykészleteinek egy részét.

Németország rendelkezik a világ második legnagyobb aranytartalékával, amelynek 37 százalékát - mintegy 1236 tonnát, 113 milliárd euró értékben - a New York-i Federal Reserve (amerikai jegybank) páncéltermében tartja. Ezeket a nemesfémkészleteket szükség esetén a német jegybank, a Bundesbank dollárra vagy bármely más valutára válthatja - derül ki a Politico cikkéből.

"Rájárnának a rudakra"

A Politico a Bild című lapot idézi, amely arról számolt be, hogy Marco Wanderwitz, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) távozó törvényhozója is szorgalmazza az arany hazaszállítását. Wanderwitz

már 2012-ben kérte sikertelenül, hogy betekinthessen az aranykészletekbe,

Annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljon a bankra, vagy aktívabb szerepet vállaljon letétkezelőként, vagy pedig hazaszállítsa az aranykészleteket Németországba, a kérdés ismét napirendre került. "Természetesen most újra felmerül a téma" - idézte a Bild Wanderwitzet. Markus Ferber, a CDU tagja és európai uniós képviselő, szintén a német arany amerikai tárolásának ellenőrzését sürgeti: "A Bundesbank hivatalos képviselőinek személyesen kellene megszámolniuk a rudakat, és dokumentálniuk kell az eredményeket."

Dollár-korszak

A pénzügyi rendszer alapjait 1944 nyarán fektették le, amikor az Egyesült Államok, a Harmadik Birodalom ellen indított offenzíva részeként, a New Hampshire-i Bretton Woods városában fontos megállapodásra lépett a nyugat-európai szövetségeseivel, akik szorult helyzetbe kerültek. Ez a megállapodás egy olyan innovatív pénzügyi struktúra kidolgozását célozta, amely a világtörténelem során addig példátlan volt.

A megállapodás szerint a nemzeti valuták fedezetét jelentő aranystandard helyett minden valuta árfolyamát a dolláréhoz kötötték, a dollár árfolyamát pedig az aranyhoz. Az amerikai dollár árfolyama ekkor aranyfedezettel rendelkezett, így minden valutát, melyet a dollárhoz rögzítettek, áttételesen az aranyhoz is kapcsolták. Így minden csatlakozó országnak fel kellett adnia monetáris politikai függetlenségét.

Az erőteljes amerikai befolyás alatt álló Nyugat-Németország 1961-től kezdve újra elkezdte aranytartalékainak gyarapítását. A viszonylagos autonómiáját megőrző német területek akkori fővárosa, Bonn, nem a nyugatnémet állam területén, hanem a New York-i Federal Reserve páncéltermében és a párizsi Francia Nemzeti Bank hasonló létesítményében helyezte el aranykészleteit. A döntés hátterében a korabeli hivatalos indoklás állt, amely a "hidegháborús fenyegetésre" hivatkozott, különös tekintettel a Szovjetunió közelségére.

Az arany visszatér

A Bretton Woods-i rendszer, amely az amerikai gazdaság dominanciájára és stabilitására támaszkodott, az 1970-es évek elejére már nem tudta fenntartani magát. Nixon elnök 1971-ben döntött a dollár aranyra való átválthatóságának felfüggesztéséről, ami a dollár leértékeléséhez vezetett. Ezt követően a valuták közötti átváltási árfolyamok fixáltsága megszűnt, és a rendszer hivatalosan 1973-ban ért véget.

Az egykori európai szövetségesek ennek ellenére továbbra is Amerikában tartják aranykészleteik jelentős részét, miközben a dollár továbbra is megőrizte globális pozícióját, hiszen a világkereskedelemben a termékek széles köre USA-dollárban kerül elszámolásra.

A második világháború utáni gyakorlat most új irányt vehet.

Berlin 2013 és 2017 között jelentős mértékben visszatérítette aranykészleteinek egy jelentős részét az országába.

(így összesen 53 780, egyenként 12,5 kilogrammos, 440 ezer euró értékű aranyrúd került vissza Frankfurtba a New York-i regionális jegybank és a francia központi bank széfjeiből). Most pedig Németország, amely a világ második legnagyobb aranytartalékával rendelkezik, a "maradékot" is hazaszállítaná Berlinbe.

Nehéz időszak köszöntött rá, mintha csak a sors keze sújtott volna le rá.

A német kísérlet nem az első: korábban is igyekeztek oldani az Amerika pénzügyi egyeduralma alóli kötöttségeket a nyugat-európai államok. 1965-ben Charles de Gaulle francia államfő felajánlotta Lyndon B. Johnson elnöknek, hogy Franciaország 1,5 milliárd dollár értékben aranyat venne unciánként 35 dollárért.

A Bretton Woods-i egyezmény keretein belül az Egyesült Államok vállalt bizonyos kötelezettségeket, ám a megállapodás végül nem hozta meg a várt eredményeket. De Gaulle válaszul úgy döntött, hogy Franciaország haderőit kivonja a NATO katonai irányítása alól, és felszólította az ország területén állomásozó amerikai csapatokat, hogy hagyják el az országot – olvashatjuk a flagmagazin.hu írásában.

De Gaulle, aki addig hazájában töretlen népszerűségnek örvendett, 1965-től kezdve váratlan kihívásokkal találta magát szemben. Először is, az elnökválasztások során csak nehezen tudta megverni a szocialista François Mitterrandot, majd 1968-ban Párizsban lázongások robbantak ki. Franciaország a polgárháború szélén egyensúlyozott.

Vannak, akik a mai napig úgy vélik, a CIA keze állt az 1968-as párizsi megmozdulások mögött, aminek következtében de Gaulle végül 1969 tavaszán távozni kényszerült az államfői tisztségből - írja a konzervatív lap. De Gaulle ezután rövidesen, 1970-ben meghalt.