"Csupán a bolondok mernek festeni."
Hatvan évvel ezelőtt nyerte el a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját Kemény Zoltán, aki festőművész feleségéhez, Kemény-Szemere Madeleine-hez hasonlóan olyan divatlapok rajzolója is volt, mint a Vogue. Kettejüknek állít emléket a Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása.
Művészeti körökben évek óta fel-feltűnt egy fiatal lány, akinek nevét olyan kontextusban emlegették, amely csupán a legnagyobb tehetségeknek jár. Azok a neves magyar művészek és szakértők, akik kapcsolatba kerültek a zárkózott fiatal alkotásainak világával, ámulattal álltak a különös rejtély előtt - írta a Népszava 1925. szeptember 13-i számában, amikor a tizenkilenc éves "gyerekleány" - aki Réti István tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán - több művésztársával együtt kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban. A kritikákban Szemere Lenke neve mellett Millet említése is megjelent, míg a többi művész, mint Barcsay Jenő vagy (Pais) Goebel Jenő, csupán egy rövid mondat erejéig kaptak figyelmet: "Azokról, akik vele együtt állítottak ki - legközelebb!" E tárlat körüli lelkesedés számos lapot megtöltött Szemere Lenke méltatásával, aki az év tavaszán a Benczúr Társaság egymillió koronás díját is elnyerte. Az 1935-ben megjelent Művészeti Lexikon külön szócikket szentelt neki, részletezve további kiállításait és elismeréseit. "A német expresszionizmus hatása alatt kialakult, nyomasztó hangulatú kompozíciói a szegények, koldusok és nyomorékok életét tükrözik, sötét színekben" - olvasható a lexikonban, amely egy dolgot azonban nem említ: Szemere Lenke 1930-ban Párizsba költözött, új inspirációk keresésére.
A francia fővárosba, Párizsba 1930-ban érkezett az erdélyi származású Kemény Zoltán (1907-1965), aki festőművészként kereste új lehetőségeit. Vaszary János tanítványaként az új impulzusok nyomában járt, és az év tavaszán rátalált Lenke világára. Lenke divatrajzolóként dolgozott, és nem csupán a kenyerét kereste, hanem a szerelem is összekapcsolta őket a divat izgalmas univerzummal. Az ő keze alól származtak a Vogue és a Jardin de Modes lapokhoz készült illusztrációk. 1933-ban házasságot kötöttek, Lenke pedig Kemény-Szemere Madeleine néven folytatta karrierjét. Pályafutásuk dinamikusan emelkedett, és az 1938-ban alapított svájci magazin, az Annabelle is rábízta a lap arculatának megtervezését. Ám az idő múlásával mindketten úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak a művészi pályának.
A Magyar Nemzeti Galéria Kettős horizont című kiállításának kurátoraként Sodics Dominika művészettörténész tanulmányában rámutat arra, hogy a festészetről való eltávolodásuk nem csupán a divatrajzolói sikerek következménye, hanem egyfajta művészeti állásfoglalás is. Kemény nem sokkal a megismerkedésük után Lenkét arról próbálta meggyőzni, hogy „csak az idióták festenek”, és határozottan kijelentette: „nincs, ami szebb a fehér vászonnál”. Az absztrakt iránt érdeklődő Vaszary-tanítvány pedig arra a megállapításra juthatott, hogy a fehér vászonra redukált kép a festészet határait véglegesen lezárja – olvashatjuk Sodics Dominika írásában.
Életük újabb mérföldkövét a második világháború eseményei alakították. Mindketten zsidó származásúként a nácik elől Marseille-be menekültek, ahol Annabelle segítségével 1942-ben Svájcba jutottak. Itt azonban menekültként internálótáborba kerültek. Kemény Zoltán 1943-ban kezdhette meg új életét Zürichben, míg Madeleine csak 1945-ben érkezhetett utána. Közben családjuk szinte minden tagját a haláltáborok borzalmai között veszítették el. E nehéz idők alatt már csak franciául kommunikáltak egymással, ezzel is megőrizve a közös emlékeket.
A világháború időszakában, a kényszerű távolságtartás évei alatt mindketten visszataláltak a festészet világába. A Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása híven tükrözi, hogy a művészeti tevékenységük felfüggesztése nem zárta le a művészet iránti elköteleződésüket. Kemény a paródia eszközével újra felfedezte az alkotás örömét, miközben kisajátításokkal és poszt-képekkel kísérletezett. Ilyen például a 1945-ös "Madame Or nem szereti a báránysültet" című festménye, amely egy XVI. századi hímzett kárpit részletére épül, Sába királynőjét megörökítve. 1947-től 1953-ig a művész relief-kollázsokat alkotott, amelyekhez alternatív anyagokat, mint a jól karcolható pavatex, textil, homok, kötél, gipsz és szögek használt. Később kizárólag fémmel dolgozott, ipari alkatrészeket újrahasznosítva. Absztrakt műveit, amelyeket nem szobornak, hanem festményszobornak nevezett el, új naturalizmusként értelmezte, bemutatva a természettudományos jelenségek "rejtett arcát". Relief-kollázsai és fémreliefjei gyorsan népszerűvé tették, és 1964-ben a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját nyerte el, ezzel ő lett az egyetlen magyar művész, aki ezt a rangos elismerést megkapta.
Kemény-Szemere Madeleine festőművész pályafutása ott folytatódott, ahol korábban félbeszakadt: az ötvenes évek komor és archaikus, naiv figurái fokozatosan egyre absztraktabb formákká alakultak. Férje, Kemény Zoltán 1965-ös halála után ő vette át a hagyaték rendezésének feladatát. 1984-ben, négy évtizeddel ezelőtt, jelentős műgyűjteményt ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak, amelynek darabjait olyan neves közgyűjtemények is őrzik, mint a párizsi Musée national d'art vagy a londoni Tate. Noha azóta számos kiállításon bemutatkoztak Magyarországon, igazi nemzetközi elismerésük csak a Lajtán túl övezi őket.
Infó
Kemény Zoltán és Kemény-Szemere Madeleine művészete egy különleges kettős horizontot teremt, mely a 19. század utáni nemzetközi gyűjtemény szerves részét képezi a Magyar Nemzeti Galériában. A kiállítást Sodics Dominika művészettörténész kurálja, és a látogatók számára 2025. március 9-ig tart nyitva. Fedezd fel a művészet e lenyűgöző világát!
