Egy kis klub, de hatalmas pillanatok: a zűrös városrészben, ahol a múlt sebei még mindig látszanak, a Crystal Palace csodát tett az angol kupadöntőben.

A hét végén egy olyan futballklub került az angol FA kupa birtokába, amely 119 éves fennállása alatt még sosem tapasztalta meg hasonló sikert. A csapat 25 évvel ezelőtt a megszűnés határára került, majd 15 évvel később ismét hasonló helyzetbe került. Noha az utóbbi évtizedben a Premier League tagjaként jelentős bevételekre tett szert, a klub nem tudott tartós, átgondolt fejlődést megvalósítani. Az idei szezon kezdetét pedig baljós előjelek kísérik. Mindezek ellenére a csapat rendkívül fontos szerepet játszik drukkerei számára, különösen Dél-London Croydon nevű városrészében. Ez a terület, amely gyakran zűrzavarosnak és többségi alsó középosztálybelinek számít, etnikailag sokszínű közösségét a klub identitása szerves részévé tette. Az utánpótlás-nevelés keretein belül pedig számos utcagyerek találta meg a helyét, akik sosem felejtették el, mit adott nekik a klub és a városrész, még akkor sem, amikor már sztárokká váltak.

A brit sportsajtó gyakran hangsúlyozza, hogy az ütött-kopott Selhurst Park a liga legélvezetesebb atmoszférájával büszkélkedhet, és a Crystal Palace szurkolói a legelkötelezettebbek. Az 1989-es, Liverpool ellen elszenvedett 9-0-ás súlyos vereség alkalmával a jelenlévők tanúsága szerint a piros-kék szurkolótábor egy pillanatra sem hagyta abba az éneklést az Anfielden, sőt, hangerejük még a Liverpool keménymagját, a Kop-ot is felülmúlta. A legutóbbi, Manchester City ellen zajló döntőn is folyamatosan hallatszott az a fáradhatatlan és elszánt zaj, amit a Palace hívei produkáltak.

A dél-londoni szurkolók már a Wembley-i döntő kezdete előtt ünnepeltek, hiszen számukra az is győzelem, hogy részt vehetnek ezen a nagyszabású eseményen. A Palace számára ez az idény különösen nehézkesen indult: 1992-93 óta nem tapasztalták ilyen gyenge szezonkezdetet, hiszen kilenc mérkőzés után még nyeretlenek voltak. Oliver Glasner, az osztrák tréner, aki a drukkerek körében nagy népszerűségnek örvend, nem tudta megakadályozni, hogy a szurkolók egy része már a kiesés rémével szembesüljön. "Egy igazi hullámvasút" – sóhajtották a szurkolók, utalva arra, hogy a csapat teljesítménye rendre az alja felé ingadozik, és már egy 12-14. helyezés is olyan örömöt hoz, mintha a Bajnokok Ligáját nyerték volna.

Dél-Londonban megbecsülik a tisztes középszert is, hiszen sokan emlékeznek még arra, amikor a Palace 2001-ben épphogy bent maradt a másodosztályban, a Stockport ellen, Dougie Freedman utolsó perces góljával. Amelyet egyébként - és ezt még legvérmesebbek sem tagadják - Neil Ruddock, a böhöm nagy középhátvéd kezezése előzött meg. Ruddock emlékezetes figurája volt azoknak az éveknek; mezére a név helyén eleve az volt írva, hogy Razor, vagyis borotva, hisz valóban kegyetlenül takarított a rábízott területen. A szabályok szerint becenévvel a hátán talán nem is szerepelhetett volna, de ez volt a legkevesebb: a Palace létezni is alig létezett, miután 1999-ben csődeljárás alá került. Ugyanis az akkori tulajdonos, Mark Goldberg, aki mindössze 23 millió fontért vette meg a tönk szélén álló klubot, mégsem volt képes biztosítani az anyagi fedezetet a napi működésre. Merthogy csak a klubot vette meg, a stadiont nem tudta: a Selhurst Park, amely ott állt egy rendkívül értékes londoni területen, ahová befektetőket, partnereket lehetett volna vonzani, maradt az előző tulajnál, Roan Noades-nál. Ő még 1986-ban szerezte meg, és úgy tűnt, hogy a csapatot is - amely egy darabig a Wimbledonnal közösen szerepelt itt - kitessékeli onnan. Simon Jordan, egy tőzsgyökeres dél-londoni kereskedő (és jóképű celebszerűség) érkezett akkor megmentőként. A mobiltelefonokkal üzletelő Jordan gyerekkora óta elszánt Palace-drukker volt, és tíz évre bérbe vette a stadiont Noades-tól.

Egy különös élmény keretein belül találkoztam a klub világával, és mindez teljesen váratlanul történt. 2000 decemberében, Maros András író társaságában, egy véletlen folytán a Selhurst Park felé vettük az irányt, ahol egy Palace-Wimbledon mérkőzés zajlott a másodosztály alsóházában (3-1). Olyan érzésem volt, mintha egy Mándy Iván novellájának főszereplői lennénk. A hidegben, kopott, sárga padokon ücsörögtünk, mellettünk egy ballonkabátos úr a könyvébe mélyedt, és nem foglalkozott a meccsel, inkább számunkra kommentálta az eseményeket. A beléptető rendszer nem volt más, mint egy kedélyes bácsi, aki mosolyogva integetett: "Tessék csak befelé, srácok!" Az egész légkör családias és nosztalgikus volt, mintha egy kelet-európai kisvárosban lennénk, ahol a félszegen imbolygó sas-kabala figura, Pete, the Eagle, a ködben és a halvány fények között táncolt. A Glad All Over című retro sláger ütemére nagymamák és kisunokák tapsoltak, megteremtve ezzel egy varázslatos hangulatot. De nemcsak mi voltunk ott Dél-Londonban; kicsivel később Király Gábor és Torghelle Sándor is megérkezett, a Palace magyar különítménye, Király pedig már Szombathelyen és Croydonban is legendává vált mackónadrágjával. De most térjünk vissza a klub történetéhez!

A ravasz Jordan azt terjesztette, hogy ő lett a stadion új tulajdonosa, de ez valójában sosem volt igaz. A Rock Group nevű ingatlancsoport kezében maradt a tulajdonjog, a Palace csupán bérlőként működött, egészen a Rock 2009-es csődjáig. Csak 2010-ben sikerült egyesíteni a klubot és a stadiont, de előtte csődeljárás indult, mivel Jordan nem tudta stabil üzleti alapokra helyezni a csapatot. Tíz pontot vontak le a csapatból, és néhány kulcsjátékost ismét el kellett adni. Ekkor több gazdag Palace-szurkoló összefogott, és megalapították a CPFC 2010 konzorciumot, hogy megmentsék a klubot. Az irányítás élén Steve Parish állt, aki ma is igazgatóként tevékenykedik, és végül ők segítettek konszolidálni a helyzetet.

Ez esetleg magyarázatot ad arra, miért maradt elégséges anyagi forrás és figyelem a tudatos csapatépítéstől a Crystal Palace-nál. Viszont az, hogy az elmúlt évtized Premier League-tagsága alatt nem sikerült egy koherens és hosszú távú stratégiát kialakítani, inkább a szakmai hiányosságok következménye lehetett. E közben a nagy rivális Brighton and Hove Albion markáns, jól körülhatárolható stílust és játékosállományt alakított ki, tudva, hogy milyen irányba szeretné haladni a stabil Premier League-klub státuszának megőrzéséért. A Palace-nál mostanra érkezett el a változás ideje, amelyet egyértelműen az új szakvezető, Oliver Glasner érkezése hoz el 2024 februárjában.

A német edzők története különleges fejezet a PL-ben, de lehet, hogy az osztrákoknak is új fejezetet kell nyitni. Az Eintracht Frankfurttól érkezett észak-ausztriai Glasner kellett ahhoz, hogy valamiféle építkezés induljon meg Dél-Londonban. A klubnál hatalmas tisztelettel kezelt Roy Hodgson (akit sokszor hívtak, ha baj volt) előtte leginkább biztonsági játékra, a tutira tudta csak kondicionálni a csapatot, hogy legalább kiesés ne legyen a vége. Glasner azonban többet akart, ezért is szerződtették két éve. A klubelnök, a slim fitnél is soványabb, mindig vasalt és jól fésült, fáradhatatlanul robotoló Steve Parish azt mondta, hogy Glasner hozott valódi optimizmust a klubhoz. Egyszerűen azzal, hogy hitt a játékosaiban, és el tudta velük is hitetni, hogy elérhetnek valami rendkívülit. És valóban: 119 év alatt ez az első igazi trófea, így a klub, amely másodosztályú bajnoki címeken kívül nem nyert semmi egyebet, most mehet az európai porondra. Az optimizmus mellé kellett a Frankfurtot BL-csoportkörbe és német kupadöntőbe vezető osztrák edző németes rend- és rendszerteremtése, valamint egy ügyes skót, Dougie Freedman.

A klub legendás Palace-csatárának tehetségkereső képességei kifogástalanok, és nem csupán a tehetségek felfedezésében, hanem a nehezen kezelhető fiatalok irányításában is jeleskedik. A döntő egyetlen gólját Eberechi Eze szerezte, aki gyerekkorát a helyi utcákon futballozva töltötte. Ifjú évei alatt bejárta London számos klubját, köztük az Arsenalt, a Fulhamet és a Millwallt, de a QPR-nál mutatta meg igazán, hogy mire képes. Freedman innen hozta el, és Eze a Sasoknál bontogatta szárnyait. Lassan a csapat ikonikus alakja, Wilfried Zaha mellett találja magát, aki az elmúlt évtized legnagyobb neve errefelé. Zaha négyévesen érkezett Croydonba bevándorló szüleivel, és ma már monumentális falfestmény örökíti meg a nevét a környéken. Nagy bravúr lenne, ha Eze-t sikerülne a klubnál tartani, hiszen Michael Olise-t már nem tudták megtartani, a francia csodagyerek éppen most ünnepelte bajnoki címét a Bayern Münchennel.

De mások is repülőrajtot vettek Glasner első szezonja alatt és után. A balhés kolumbiai fociultrából lett játékos, Daniel Munoz, a folyton Jézust emlegető, megszállott Maxence Lacroix vagy az a Tyrick Mitchell, akinek az apja állandóan börtönben volt, és akinek a Brent nevű szegény környékről a foci jelentett menekülőutat. Vagy a kezdetben csetlő-botló, ma kihagyhatatlan csatár Matéta, meg persze a hallgatag, finom zseni, Olise. A Palace-ból négyen is bekerültek az angol EB-keretbe: Eze, a védő Mark Guehi, a középpályás Adam Wharton és a kapus Dean Henderson. Mindegyikük ott volt a pályán szombaton: Henderson ziccereket és tizenegyest védve vált hőssé, Wharton pedig azért, mert sérülten is vállalta a játékot, és a Wembley-ből ment a kórházba, akárcsak Guehi. Le is maradtak a meccset követő ünneplésről.

Ami a meccs utáni eseményeket illeti, Eze és a 35 éves klublegenda, Ward, aki idén már alig játszott, és elhagyja a klubot, felajánlották a prémiumukat, plusz egyéb pénzeiket a dél-londoni hajléktalanság kezelése érdekében dolgozó szervezeteknek, ketten együtt vagy 40 millió fontot. Rá is fér a környékre. A lakhatás komoly probléma errefelé: a kilakoltatások száma a legmagasabbak között van egész Londont tekintve, alig lehet lakáshoz jutni, és sokan élnek az utcán. A Palace pedig együttműködik több, a társadalmi krízisek megoldásán fáradozó szervezettel. Dél-London nagy része problémás vidék. 1981-ben New Cross környéke vonult be a brit intézményes rasszizmus sötét történetébe, miután a 16 éves Yvonne Ruddock születésnapi partiján kitört tűzben 13 fekete fiatal lelte halálát. A hatóságok és Margaret Thatcher kormánya nem sokat tettek azért, hogy kiderüljön, fatális baleset történt-e vagy szándékos gyújtogatás, és hogy felkutassák a felelősöket. Kemény összecsapások zajlottak ezután a rendőrség és a színesbőrű közösségek tagjai között. A tinédzserbandák, a késelések ugyanúgy a dél-londoni összképhez tartoznak, mint az egyébként hihetetlenül színes és jó hangulatú piacterek, a multietnikus, 25 százalékban feketék lakta környékek. Az összes bűneset mintegy negyede erőszakos, és közel 20 százaléka az antiszociális viselkedéshez köthető. 2023-ban a 15 éves Elianne Andamot szúrta le egy 17 éves fiú Croydonban, ami megrázta az egész közösséget.

A szombati mérkőzés nem csupán egy futballmeccs volt, hanem érzelmekkel teli esemény, amely a szurkolók szívét megdobogtatta. A harmincezer Palace-rajongó között különösen kitűnt két fiatal, Nathan és Dominic Wealleans, akik nemcsak a játékra, hanem egy különleges emlékre is fókuszáltak. A nézőtér fölött kifeszített monumentális drapéria egy gyermekkori pillanatot örökített meg: az édesapjuk, Mark Wealleans ölelő karjaiban, miközben a 2011-es ligakupa negyeddöntője során Darren Ambrose emlékezetes gólját ünnepelték. Sajnos Mark már nem lehetett ott, hogy átélje ezt a nagyszerű napot, de a szurkolók szeretetteljes tisztelgése révén az ő öröksége tovább él, összekötve az apát és fiait a piros-kék színek iránti szenvedéllyel.

Oliver Glasner nyilatkozata a kupagyőzelem után egyáltalán nem volt udvariaskodás; sokkal inkább szívből jövő gondolatok tükrözték a valódi értékeket. Azt hangsúlyozta, hogy a trófea emelgetése nem a legfőbb cél, hanem az, hogy boldogságot hozzanak a klub hűséges szurkolóinak, és visszaadják a városnegyed lakóinak azt az örömöt, amelyet a mindennapi kihívások közepette nehezen találnak meg. "Ez az, amit a sportolók igazán elérhetnek" - zárta le a szerény és alázatos osztrák edző, akinek szavai a közösség iránti elkötelezettségét tükrözték.