A Gladiátor II. sok szempontból megvilágítja a harcosok életének rejtelmeit, és rávilágít arra, mennyi tévhit él bennünk erről a korszakról. A film bemutatja, hogy a gladiátorok nem csupán brutális harcosok voltak, hanem sokszor a társadalom elnyomott tag

Bár az ókori Róma hőseinek élete vitathatatlanul tele volt kockázatokkal és brutalitással, a valóságban sokkal ritkábban haltak meg az arénában, mint ahogyan azt a Gladiátor-filmek sugallják. A valós gladiátorok gyakran hosszú karriert futottak be, és a harcok során nemcsak a bátorságukra, hanem a stratégiájukra is szükség volt a túléléshez.

Kardok, lándzsák és szigonyok éles csattanása tölti be a levegőt, miközben díszes páncélba öltözött harcosok vívnak egymással vagy éppen egzotikus lényekkel. Az erőszakos összecsapások végén csupán egy gladiátor marad a porondon, aki a nézők akaratától függően – a fölfelé emelt hüvelykujj az életet, a lefelé mutató pedig a halált jelenti – dönt a legyőzött sorsa felől. Az őrjöngő tömeg hangja kíséri, ahogy vagy kegyetlenül végez az ellenfelével, vagy megesik rajta, és megkegyelmez neki. Bár a Gladiátor-filmekben hasonló jeleneteket láthatunk, a valóságban ezeknek a harcosoknak az élete sokkal összetettebb és árnyaltabb volt, mint ahogyan azt a filmvásznon bemutatják.

Több mint egy hónapja debütált Magyarországon a Gladiátor című amerikai történelmi film második része. A rendező, Ridley Scott mindkét alkotás mögött áll, és mindkét filmben valós történelmi személyek életébe nyerhetünk betekintést. Azonban érdemes megjegyezni, hogy ezek az események nem mindig tükrözik a valóságot, és az életük sokszor eltért a vásznon látottaktól.

Elsőként tekintsünk a gladiátorokra, akik a két film középpontjában állnak. Életük a brutalitás, az erőszak és a harc jegyében telt, mindennapjaik során pedig csupán annyit értek, amennyire képesek voltak véres szórakozást nyújtani a közönségnek. Ezt a képet könnyen kialakíthatja a néző, azonban Hollywood sok szempontból torzította a történelmi valóságot.

Az első gladiátorküzdelmet időszámításunk előtt 264-ben rendezték, nem a Colosseumban, hanem egy temetésen. Egy jó darabig csak különleges alkalmakkor tartottak ilyen látványosságokat, például a császár születésnapján, ám lassan politikai eszközzé váltak, amelynek segítségével meg lehet szerezni a nép támogatását, biztosítani lehetett jóindulatát.

A köztudatban elterjedt nézetekkel ellentétben a gladiátorok, noha társadalmi helyzetük meglehetősen alacsony volt, gyakran túlélték a harcokat. A harcosok kiképzése ugyanis rendkívül költséges vállalkozás volt. Először tompa, nehéz fakardokkal tanulták meg a harc művészetét a gladiátoriskolákban (ludus gladiatorius), ami nemcsak az erejüket, hanem a kitartásukat is fejlesztette. Ezt követően a palus nevű edzőeszköznél gyakoroltak, amely egy földbe ásott, vastag karó volt. Csak ezt követően kaptak valódi fegyvereket, és harcoltak élő ellenfelekkel.

A kisebb, például ünnepi vacsorák mellé szórakoztatás gyanánt megrendezett, vagy arénákban tartott hatalmas küzdelmekhez a harcosokat bérelték a szervezők. Lényegében

A gladiátorviadalokat szigorú szabályok keretezték, amelyeket a bírók, más néven summa rudis, felügyeltek. A filmbeli ábrázolásokkal ellentétben a küzdelmek többsége, amely általában két harcos között zajlott, döntetlennel zárult. Mindössze a viadalok körülbelül 10 százalékában szenvedett el halálos sebet valamelyik gladiátor. Ez azt jelenti, hogy a harcosok csupán 5 százaléka esett el az arénában.

A bírók szinte mindig azonnal közbeléptek, ha valamelyik harcos súlyos sérülést szenvedett, hiszen a küzdelmek csupán ritka esetekben folytatódtak addig, amíg egyik fél életét nem vesztette. A vereséget szenvedett versenyző általában kegyelmet kapott, és élve távozhatott az arénából. Néhány történész véleménye szerint a híres lefelé mutató hüvelykujj (akárcsak a két kinyújtott ujj vagy a lengetett kendő) valójában az életet szimbolizálta, míg a fölfelé álló ujj a halálos ítéletet jelentette.

A küzdelmek nem csupán szigorú szabályrendszer szerint zajlottak, hanem a harcosok kiválasztása is alaposan megfontolt volt, hogy a nézők számára minél élvezetesebb és izgalmasabb látványt nyújtsanak. A gladiátorok sokfélesége révén, akik eltérő felszereltséggel és harci stílusokkal rendelkeztek, a páncélok és fegyverek típusa alapján pontosan meghatározták, hogy ki kivel mérheti össze erejét. Ezzel a megközelítéssel nemcsak a harcok feszültségét növelték, hanem a közönség szórakoztatását is szem előtt tartották.

A tetemek húsát a nézők között elosztották. (Emellett természetesen állatok is harcoltak egymás ellen – 1980-ban például egy orrszarvú mérkőzött meg bikával, medvével, oroszlánnal és két szarvasmarhával.)

Bár a gladiátorok nem mindig találkoztak halálos végkimenetellel az arénában, életük korántsem volt egyszerű. Gyakorlatilag rabszolgának számítottak, akiket a gladiátoriskolák tulajdonosai irányítottak. E harcosok többsége hadifogoly vagy rabszolga volt, de időnként szabad emberek is ringbe léptek, hogy megpróbálják kihozni magukból a legjobbat. Különösen ritkán, de előfordult, hogy nehéz sorsú arisztokraták is a gladiátorok közé álltak, azonban őket sokan lenézték és megvetették. A gladiátorok maguk is stigmatizáltak voltak, társadalmi státuszuk hasonló volt a színészekéhez és a prostituáltakéhoz, így a közvélemény szemében gyakran a legalsóbb rétegekhez tartoztak.

Ennek ellenére egy-egy kiemelkedő harcos rendkívüli népszerűségnek örvendhetett. Nero uralkodása alatt...

Flamma, a szíriai származású gladiátor, különleges történetével tűnik ki a harcosok között: négyszer is megkapta a szabadság ajándékát, ám mind a négy alkalommal elutasította a lehetőséget, hogy szabad emberként éljen. E döntése mögött rejlő motivációk máig rejtélyt képeznek. Az ókor művészete is megörökítette a híres harcosok képét, cserépedényeken, üvegpoharakon és szőtteseken található ábrázolások formájában, tanúsítva, hogy a gladiátorok nem csupán a harcmezőn, hanem a kultúra színpadán is jelentős szerepet játszottak.

Nyilvánvaló, hogy a gladiátorok életének számos aspektusát erősen eltorzítják vagy teljesen fiktív módon ábrázolják a filmvásznon, de mi a helyzet a karakterekkel? Valóban léteztek-e azok az alakok, akiket a Gladiátor II. bemutat? A legtöbbjük létezett valamilyen formában, azonban a rendező igencsak szabadon bánt a történelmi valósággal. Például Lucius Verus, aki a filmben az első részben bemutatott Maximus és a gonosz császár, Commodus testvérének, Lucillának a fia, a valóságban valóban született, de sajnos fiatalon elhunyt. Emellett Maximusnak nem is lehetett apja, hiszen a Gladiátor első része csupán egy fiktív karakter köré épül.

Commodus a történelemben sem volt mentes a brutális tettektől; Joaquin Phoenix alakítása híven tükrözi ezt a sötét oldalt. Érdekesség, hogy 192-ben a császár tanácsadói egy hivatásos birkózót szerződtettek, hogy a fürdőzés közben végezzen vele. Ez a cselekedet jól mutatja, milyen mélyen merült el a hatalom és a félelem játékában.

Caracalla és Geta nevű császár létezett: valóban együtt uralkodtak egy darabig, és utálták egymást - a harciasabb Caracalla végül 211-ben el is tetette láb alól testvérét. Hat éven keresztül uralkodott egyedül, egészen addig, amíg Macrinus (a filmben rabszolgakereskedő és gladiátor kiképző, aki szenátor akar lenni), egy lovag megbízásából egy légionárius le nem szúrta, miközben épp könnyített magán. (Caracalla után Macrinus lett a császár - ő volt az első római uralkodó, aki korábban nem volt tagja a szenátusnak.)