Hogyan alakult Kádár felkészülése az atomháborúra? | 24.hu

Az 1956-os forradalom leverését követően a Kádár-rendszer súlyos csapást mért a magyar társadalom ellenállására, helyreállítva a kommunista hatalmat. Az 1960-as évek elejére a megtorlások nagy része véget ért, és a Rákosi-féle módszerekkel véghez vitt téeszesítés is záró stádiumába lépett. Itt váltunk el Kádár János életét bemutató politikai narratívánktól, hogy egy kis időre a magánéletére, különösen nőügyeire irányítsuk a figyelmet. Felfedtük, hogy ki volt az első, és talán egyetlen barátnője, Steiner Piroska, valamint bemutattuk kapcsolatuk sajátos aspektusait. Ezen kívül részletesebben is foglalkoztunk Kádár későbbi feleségével, Tamáska Máriával való találkozásukkal és közös életük egyes érdekességeivel.

A következő részben újra a kronológia ösvényére lépünk, ahol Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával folytatunk eszmecserét. Főként a gazdasági kihívásokról fogunk diskurálni, különös figyelmet szentelve az erőltetett hadseregfejlesztés következményeinek.

amelynek elszálló költségeinek Kádár igyekezett határt szabni.

Az erőszakos téeszesítés következtében a sikerpropaganda az agrárium modernizálásának diadalmas hirdetésével árasztotta el a közvéleményt, miközben az MSZMP Központi Bizottsága 1961-ben bejelentette, hogy a mezőgazdaságban a szocialista termelési viszonyok váltak dominálttá. A valóság azonban egészen más volt: a parasztság jelentős része a termelés csökkentésére és az ágazat elhagyására reagált, s ennek következtében mintegy egymillió ember döntött úgy, hogy hátrahagyja eddigi életformáját, és városi életre vált.

Mindezek következményeként 1961-62-re Magyarországon olyan súlyos élelmiszerhiány alakult ki, hogy a kenyérgabonát is kénytelenek voltunk importálni. Kezdetben a Szovjetunióból próbáltuk beszerezni a szükséges mennyiséget, de amikor kiderült, hogy ők sem tudják biztosítani a kívánt mennyiséget, Nyugatról, dollárért kellett vásárolnunk.

- mondja a 24.hu-nak Germuska Pál, majd hozzáteszi: ez az egyetlen tény önmagában remekül példázza a téeszesítés "sikereit".

Közben a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetősége ambiciózus terveket szőtt a robbanásszerű fejlődés érdekében, amely lehetővé tette volna a kommunista rendszer számára, hogy húsz éven belül minden téren utolérje, sőt megelőzze az Egyesült Államokat. A haderő fejlesztése kiemelt prioritást élvezett, így a Szovjetunióban grandiózus fegyverkezési programok indultak, amelyekbe a szomszédos szocialista országok is aktívan bekapcsolódtak. 1961 márciusában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete, vagyis a szocialista államok pártvezetői, egy átfogó modernizálási programot indítottak, amelyre blokkszinten hatalmas, 2,8 milliárd rubel értékű forrást különítettek el az elkövetkező öt évre. Nem sokkal ezután a berlini fal felépítése és a kubai rakétaválság új dimenzióba emelte a hidegháborús versenyt, amely a fegyverkezési kényszert brutális nyomásként gyakorolta a kisebb kelet-európai országokra.

Az 1960-as évek elején hazánkban is zajlott hosszú távú, 15-20 évre előre tekintő tervezés, ám a nagy szovjet álmokat itthon azért jóval óvatosabban fordították és kommunikálták. A fejlett szocializmus építéséről beszéltek, a hazai propagandában a történész megfogalmazásában "a kommunizmus mennyországa még nem került kézzel fogható közelségbe".

Kádár János okkal féltette az egyébként is gyenge magyar gazdaságot a hadügyi kiadásoktól, lelki szemei előtt megjelenhetett a Rákosi-korszak gazdasági összeomlása, az emberek teljes elszegényedése, amit maga is részben az "ellenforradalom" egyik okaként tartott számon. Kibúvó azonban nem akadt, 1961 elejétől Magyarország is kénytelen volt egy sor rendkívüli intézkedést bevezetni, amelyek sokakat az ötvenes évek elejére emlékeztettek.

A háborús időszakokra vonatkozó jogszabályok kidolgozása során új intézkedések születtek, például a légoltalmi gárdák megalapítása. A mozgósítás szabályai átalakultak, és egy új honvédelmi törvény is életbe lépett. 1952-ben a minisztertanácson belül, amely lényegében a kormányt jelentette, újra középpontba került a Honvédelmi Tanács, amely egy szűkebb kabinetként funkcionált. Ráadásul három különböző ilyen testület is megalakult, hogy fokozza a védelem hatékonyságát és reagáló képességét.

Ha az első számú csúcsvezetők tragikus atomcsapás következtében életüket vesztik, a második csoport, a vezetőik elvesztése esetén, a harmadik Honvédelmi Tanács lépett volna fel a védelmi kérdésekben.

A fele sem volt tréfa, a szovjet stratégiai rakétacsapatok 1961 májusától már azt gyakorolták, hogyan mérhetnek elsőként nukleáris csapást Nyugat-Európa mintegy 100 célpontjára. Ezzel párhuzamosan megindult volna a Varsói Szerződés egyesített hadereje, amely a tervek szerint az ötödik napon átlépi Hollandia és Belgium határát, a tizediken pedig már Franciaországban masírozott volna.

Ebben a kontextusban Moszkva határozottan elvárta tőlünk, hogy a Magyar Néphadsereg készenléte és csapásmérő képessége jelentős mértékben növekedjen. Ez a folyamat elkerülhetetlenül erőltetett modernizációval és folyamatosan bővülő költségvetéssel járt együtt.

A magyar nép és Kádár János számára nem volt lehetőség a szórakozásra, mindent meg kellett valósítaniuk.

Germuska Pál hangsúlyozza.

Csak a tempóval lehetett "ügyeskedni", azaz azzal, milyen stratégiával és milyen áldozatok árán teljesítjük a szövetségesi kötelezettségeinket. A belügyi és hadügyi adminisztráció viszont nem habozott, '62 áprilisában egy hatalmas országos mozgósítási tervet terjesztett a Politikai Bizottság elé. Kádár János, aki a háborús felkészülés jegyében 1961 szeptemberétől újra átvette a kormányfői feladatokat, próbálta visszafogni a túlzott lelkesedést. A mozgósítási terv PB-vitáján, 1962. április 19-én így nyilatkozott:

A rendezés célja, hogy korlátokat állítsunk fel az emberek számának vonatkozásában, valamint megakadályozzuk, hogy az országban mindenki a végén már "M"-tervet [mozgósítási terv - a szerk.] készítsen. Továbbá, szeretnénk meghatározni a tervezési munka terjedelmét is, hogy meddig terjedhet ez a folyamat. Nem célunk, hogy itt félmillió ember foglalkozzon mozgósítási tervek kidolgozásával. A célunk az, hogy világos és ésszerű mozgósítási tervek álljanak rendelkezésre, amelyeket évente felülvizsgálhatunk. Tehát szükség van "M"-tervekre, de emellett figyelembe kell vennünk a polgári életet is, hiszen nem lehet, hogy a közületek fele folyamatosan csak "M"-tervek készítésével foglalkozzon.

Konkrétabban fogalmazott szeptember 18-án, miután a Politikai Bizottság (PB) heves vitát követően hozzájárult a haderőfejlesztés újabb lépéseihez: személyesen figyelmeztette Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy

Korábban mindig azt vizsgáltuk, hogy képesek vagyunk-e úgy haladni, hogy a népgazdaság egyensúlya ne boruljon fel.

A két, egyedi "kádári stílusban" megfogalmazott gondolat veleje, hogy elismeri: a haderőfejlesztés, a létszámemelés elkerülhetetlen, eleget kell tenni a szövetségesi kötelezettségeinknek, de ésszel kell csinálni, nem szabad érte mindent feláldozni. Miért vélekedett így? A történész szerint Kádár nem akart második Rákosi lenni, igyekezett elkerülni a zsákutcát, ahol az '50-es évek elején Rákosi és Gerő egy gigantikus fegyverkezési programmal gyakorlatilag tönkretette a magyar gazdaságot.

Moszkva egyre inkább fokozta követeléseit, sürgetve a gyorsabb eredményeket és a jelentősebb erőforrás-beruházásokat. A magyar kommunista vezetés egy része szinte vakon igyekezett eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, míg mások, köztük Kádár János, próbálták mérsékelni a nyomást. Azonban a szovjet befolyás olyan erős volt, hogy a védelmi intézkedések terén nem sok eredménnyel jártak. 1963 nyarán külön megállapodást kellett aláírni a néphadsereg létszámának növelésére, amely 1965-re 112 ezer, 1970-re pedig 122 ezer főre emelkedett, miközben 1957-ben még csupán 50 ezer katona állt rendelkezésre.

1963-ban Magyarország 52 milliárd forintot különített el a haderőfejlesztésre a következő ötéves terv keretében (1966-1970). Ekkor hazánk nemzeti jövedelme (NMP) 157 milliárd forintot tett ki, ami azt jelenti, hogy a védelmi kiadások a jövedelem körülbelül egyharmadát képviselték. A mostanság alkalmazott bruttó hazai termék (GDP) mutatója a gazdaság több aspektusának teljesítményét hivatott mérni, ellentétben a szocialista országokban használt NMP-vel. Ezen arányok érzékeltetéséhez:

Képzeljük el, hogy a következő öt év során a hadsereg fejlesztésére és modernizációjára évente 20-25 ezer milliárd forintot fordítunk. Ez az összeg radikálisan átalakíthatja a védelmi kapacitásainkat, lehetővé téve új technológiák, fegyverek és infrastruktúrák beszerzését. Az ilyen mértékű beruházás nem csupán a katonai erőnket növelné, hanem hozzájárulna a munkahelyteremtéshez és a gazdasági növekedéshez is, miközben biztosítaná, hogy országunk védelmi rendszere a legmodernebb követelményeknek is megfeleljen. Az elkövetkező években tehát nemcsak a hadsereg, hanem az egész társadalom számára is új lehetőségek nyílnak meg.

Az egyéb gazdasági hatékonysági problémák mellett a haderő modernizálására fordított hatalmas összegek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy 1964-65-re teljesen befékezett a magyar gazdaság. A költségvetés várható deficitje miatt már '63 decemberében takarékossági programot kellett indítani, '64 januárjában pedig a Néphadseregnél, a Belügyminisztériumnál és a többi fegyveres erőnél is meghúzták a nadrágszíjat.

1965 tavaszán, amikor a II. ötéves terv valódi megvalósításának előkészületei zajlottak, a Honvédelmi Minisztérium meglepő módon 49-50 milliárd forintot szánt a védelemre. Kádár János szavaival élve:

"Végső fokon az az alapkérdés, [...] hogy a hadsereg és az ország egy, nem lehet elválasztani. Ha a hadsereg szükségletei olyan mértékű anyagi eszközöket igényelnek, ami negatív [sic], aláásná az ország gazdasági potenciáját [sic], következésképpen politikai alapjait, akkor miféle harcképességet képvisel ez a hadsereg?"

Kádár János kulcsszereplővé vált a politikai színtéren, hiszen igyekezett egyensúlyt kialakítani a szövetségeseink által támasztott követelmények és az ország gazdasági stabilitásának megőrzése között.

Hazánk haderőfejlesztési kényszerei messze túlmutatnak a magunk lehetőségein, és ezen a téren is jelentős hatásokkal bír a gazdasági teljesítményünkre, amelyet a sokak által kevésbé ismert, de annál súlyosabb problémaként megjelenő folyamatos külkereskedelmi hiány tovább súlyosbít. Az adott időszakban működött egy külkereskedelmi árkiegyenlítési rendszer, amely röviden annyit jelentett, hogy az állam jogosult volt az export és import nyereségének jelentős részét beszerezni. Más szavakkal, ha valaki kedvező áron tudott termékeket behozni, vagy éppen ellenkezőleg, magasabb áron értékesítette azokat külföldön, az állam a profit jelentős részét elvette. Ezt a pénzforrást pedig a kevésbé sikeres vállalatok exportjának támogatására és importjaik finanszírozására kellett felhasználni.

A probléma ott kezdődik, amikor a két elem közötti egyensúly felborul, és Magyarországon éppen ez a helyzet állt elő: az 1960-as évek első felében az árkiegyenlítési rendszer a költségvetés 10 százalékát emésztette fel.

A történész szavaival élve, a múlt eseményei nem csupán száraz tények halmaza, hanem egy szövevényes szöveg, amelyben minden egyes cselekedet, döntés és reakció egyedi jelentőséggel bír. A történelem nem csupán a múlt feltérképezése; sokkal inkább egy folyamatos párbeszéd a jelenünkkel, hiszen a régi időkből merített tapasztalatok és tanulságok formálják a mai világunkat. Minden egyes archív dokumentum, minden egyes emlék egy újabb darab a nagy egészből, amely segít megérteni, hogyan jutottunk el idáig. A történész tehát nem csupán az események krónikása, hanem egyfajta időutazó, aki a múlt mélységeiből merítve világít rá a jelen kihívásaira és lehetőségeire.

Bár Hruscsov víziója arról szólt, hogy 20 éven belül elérjük a földi paradicsomot, a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel. Körülnézve egyre inkább a problémák sokaságát látjuk. Az agrárium átalakítása befejeződött, ám a nagyüzemi mezőgazdaság nemcsak hogy nem bizonyította be fölényét, de még kenyérgabonát is importálnunk kellett. A külkereskedelem folyamatosan óriási hiányt termelt, míg a katonai kiadások hatalmas forrásokat vontak el a gazdaság más ágazataitól.

Hazánk 1957-ben jelentős tőkeinjekciót kapott a szocialista országoktól, de a további hiteligényt már az ezernyi belső problémával küzdő Szovjetunió sem tudta kielégíteni. A kapitalista országokhoz kellett fordulni, a mai, hosszú távú hitelezés azonban nem létezett a korszakban, exporthitelek és rövidtávú kölcsönök pörögtek. A nyugati eladósodás egyre nagyobb méreteket öltött, és 1964-65-ben kulminált, ekkor a tőketartozás 65 százalékának visszafizetése hat hónapon belül volt esedékes.

Ezek a tényezők együttesen az évtized közepére válságos helyzetet teremtettek: a magyar gazdaság recesszióba került.

Valamit mindenképpen lépni kellett, hatékonyabbá kellett tenni az egész rendszert, és így jutunk el az 1968-as gazdasági reformokig. Erről szól majd sorozatunk következő része.