Kibertámadás 1834-ben: Két francia géniusz hatalmas hasznot húzott abból, hogy sikerült manipulálniuk a telegráfrendszert, ezzel új dimenziót nyitva a kommunikáció világában.

Chappe-telegráf illusztrációja - Kép: leemage / Bridgeman Images / AFP

"Hát, istenem, a telegráf. Láttam olykor egy-egy út végén, egy kis dombocskán, a szép napsütésben, amint kinyújtja hajlékony, fekete karját, mint egy óriási bogár a lábait, és esküszöm, hogy mindannyiszor izgalom fogott el, mert arra gondoltam, hogy ezek a különös jelzések pontos mozdulatokkal hasítják a levegőt, és háromszáz mérföldnyire viszik el egy asztalnál ülő ember ismeretlen gondolatait ahhoz az emberhez, aki egy másik asztalnál ül a vonal túlsó végén."

Így morfondíroz Monte Cristo grófja Alexandre Dumas regényében a kor telekommunikációs csúcstechnológiájáról. Dumas 1844-ben kezdte el folytatásokban közölni a regényt, éppen abban az évben, amikor Samuel Morse először küldött üzenetet a róla elnevezett kóddal egy kísérleti szikratávírón. A gróf tehát még nem elektromos telegráfról beszél, hanem egy másik rendszerről, ami Franciaországban évtizedekig működött: a szemafortávíróként is ismert Chappe-telegráfról.

A történet egy izgalmas fordulatánál - figyelem, spoiler! - a gróf egy kis vagyont ajánl fel az egyik telegráfállomáson dolgozó operátornak, hogy az továbbítsa egy hamis hírt, mely komoly anyagi károkat okoz a gróf egyik riválisának. Dumas nem csupán a képzelet szüleménye alapján alkotta meg ezt a helyzetet: a regény megjelenése előtt Franciaországot megrázó valós botrány is zajlott, amelyben szintén megvesztegetett operátorok játszották a főszerepet. Ha az irodalom szabadságát figyelembe vesszük, és a "kiber-" előtagot nem csupán a modern számítástechnikához kötjük, akkor ez a szituáció valójában a világ első kibertámadásának is felfogható: az elkövetők tudatosan kihasználták a távközlési rendszer gyenge pontjait, hogy másoktól hatalmas összegeket csikarjanak ki. Mielőtt mélyebben belemerülnénk a részletekbe, érdemes megismernünk a "meghekkelt" rendszert és azt az ötletgazdát, aki mindezt kiötlötte.

Ahogy az sejthető, a Chappe-telegráf elnevezése a feltaláló, Claude Chappe nevét örökíti meg. Claude 1763-ban született egy olyan polgári családba, amely már több tudósot is adott a korszaknak, ám szülei a papi pályára szánták őt. Ennek megfelelően a fiú jezsuita líceumban tanult, majd parókiai munkát vállalt. Azonban 1789-ben, a francia forradalom kitörésekor elvesztette a munkahelyét. Ekkor határozta el négy testvérével együtt, hogy inkább a távközlés világában próbálnak szerencsét, új irányt adva életüknek.

Már jó ideje foglalkoztatta a tudósokat és feltalálókat egy gyors optikai távírórendszer megalkotásának gondolata. A történelem során több népcsoport is alkalmazott füst- és fényjeleket a kommunikációra, de a 17. századra már egy modernebb, technológiai alapú rendszer iránti igény is megfogalmazódott. Robert Hooke brit tudós például 1684-ben létrehozott egy katonai jelrendszert, amely távolról is könnyen azonosítható szimbólumokra épült, azonban ezt a megoldást sosem tesztelték a gyakorlatban. Chappe, aki tisztában volt az előző próbálkozásokkal, úgy érezte, hogy képes lesz a megbízhatóság és a jeltovábbítás sebességének terén olyan előrelépést tenni, amelyre korábbi elődei nem voltak képesek.

Chappe és testvére a lakhelyükön, Brûlon városában konstruálták meg első optikai távírójukat, és 1791-ben építettek egy prototípust, amivel Brûlonból a nagyjából tíz kilométerre levő Parcéba lehetett üzenni. Ebben a rendszerben egy óraszámlap mutatójának tíz állása adta a jeleket, amiket a szemközti állomásról távcsővel figyeltek, és hogy a két állomás szinkronban maradjon, egyik oldalán fehér, másikon fekete tárcsákkal is jeleztek egymásnak. Chappe nem volt elégedett ezzel a módszerrel, mint ahogy az akusztikus jelekkel végzett kísérleteivel sem. Viszont megfigyelte, hogy az emberi szem messziről jól meg tudja különböztetni, hogy egy mutató milyen szögben áll. Ezzel a tapasztalattal dolgozta ki azt a rendszert, ami már a Chappe-telegráf lett.

A feltaláló 1792-ben Párizsba költözött, hogy bemutassa találmányának modelljét, de a forradalom utáni kaotikus hónapokban nem volt könnyű hivatalos támogatást találnia. Végül a forradalmi nemzetgyűléstől 1793-ban megkapta a jóváhagyást egy tesztrendszer kiépítésére. Még abban az évben, július 12-én le is zajlott a próba. Chappe, a fivérei és az általuk megbízott kőművesek három telegráfállomást építettek addigra: egyet Párizs egyik külvárosában, Belleville-ben, egyet Ecouenban, egyet pedig Saint-Martindu-Tertre-ben. A kísérlet remekül sikerült, a körülbelül 28 kilométernyi távolságon percek alatt végigcikáztak a tesztüzenetek, így a nemzetgyűlés nem gondolkodott sokáig, július 26-án megbízták Chappe-ot a Francia Állami Távírórendszer kiépítésével. Hozzá kell tenni, Franciaország akkortájt sűrűn cserélődő vezetőinek szükségük is volt egy jó kommunikációs rendszerre, mert több országgal is hadban álltak.

Ez a rendszer magaslatokon álló telegráfállomásokból állt, és természetesen két szomszédos állomásnál feltétel volt, hogy egymásra jól rálássanak, mert az állomásokon dolgozó operátorok távcsövekkel figyelték a szomszédok által leadott jeleket. Egy állomás tetején magas pózna meredt égnek, ezen kaptak helyet a "bogárlábak", amiket Monte Cristo grófja emleget a regényben. A póznához egy 4,6 méteres, regulátornak nevezett fémgerenda csatlakozott, a regulátor két végéhez pedig egy-egy kisebb, kétméteres fémkar kapcsolódott, ezeket nevezték indikátornak vagy szárnynak is.

A regulátor és az indikátorok forgathatósága lehetőséget adott a különböző kommunikációs pozíciók beállítására, azonban a világos és egyértelmű kommunikáció érdekében a karokat meghatározott szögekhez rögzítették. A regulátor négy alapvető állásban működött (vízszintes, függőleges, átlós jobbra, átlós balra), míg az indikátorok 45 fokonként nyolc különböző pozíciót vehettek fel. Ez elvileg 256 lehetséges állást kínált, de az első tapasztalatok alapján kiderült, hogy néhány pozíció zavaró lehetett; például, ha egy szárny a regulátor mögött helyezkedett el, könnyen összetéveszthető volt a 180 fokos záróállással. 1795-re végül megszületett a Chappe-telegráf végleges kódrendszere, amely még egyszerűbbé tette a kommunikációt: a regulátor csak két állásban (függőleges és vízszintes) működött, míg az indikátorok hét pozíciót vehettek fel. Így a rendszer összesen 2×7×7, azaz 98 különböző állásra épült, lehetővé téve a hatékonyabb információátvitelt.

A 98-ból 6 vezérlőjel szolgált különféle funkciók ellátására, mint például az üzenet végét, hibák jelzését, vagy akár az operátor szünetének indoklását. A fennmaradó 92 jel a kommunikáció tartalmát kódolta, amelyet jelpáronként kellett értelmezni. Ehhez egy speciális kódkönyv volt szükséges, amely gyakorlatilag egy 92 oldalas szótárnak felelt meg, ahol minden egyes oldalon 92 szó vagy kifejezés található. A jelpárok első számjegye az oldal számát, míg a második a szó sorszámát jelölte. A kódkönyvben több mint nyolcezer szó létezett, így lehetővé vált, hogy bonyolult üzeneteket gyorsan továbbítsanak, ráadásul kevesebb jelt igényelt, mint amennyi betűből az üzenet állt. A telegráfnak volt egy alternatív üzemmódja is, amelyre szintén egy vezérlőjellel lehetett váltani. Ebben a módosított rendszerben a 92 lehetőség betűk és számjegyek továbbítására szolgált - ám ez lényegesen lassabb volt, mint a jelpárokra és a szótárra épülő üzemmód. Később a rendszer újabb kódkönyvek bevonásával bővült, amely során már azt is jelezni kellett, hogy a jelpár melyik kötethez tartozik.

A rendszert magasan képzett operátori csapat irányította, minden állomáson hat kezelő dolgozott, műszakonként kettő. Az egyik operátor felelős volt a jelek továbbításáért, míg a másik a szomszédos állomásokat figyelemmel kísérte. A rendszer vezérléséhez szükséges regulátor és szárnyak állítását az állomásépület belsejéből végezhették el, egy Abraham-Louis Bréguet által tervezett mechanizmus segítségével. Ez a különleges eszköz nemcsak az épületben mutatta a fémkarok aktuális helyzetét, hanem a felügyeletet is megkönnyítette. A kommunikációs rendszerbe beépített hibakezelési funkcióval is rendelkezett: ha egy operátor észlelte, hogy a következő állomás hibásan továbbította az információt, azonnal hibajelzést küldött, és megismételte az előző jelet, biztosítva a zavartalan működést.

Az állomások jeleit persze messziről lehetett látni (éppen ez volt a lényegük), de azokat csak kevesen tudták dekódolni. A legtöbb állomás csak továbbította a jeleket, a kezelőknek fogalmuk sem volt arról, mit küldenek át a szomszédos állomásra. Vagy ahogy a Monte Cristo grófjában mondja egy operátor: "Én csak gép vagyok, semmi más, és ha működöm, egyebet nem is kívánnak tőlem." Néhány nagyobb városban, régiós központban volt csak olyan tisztségviselő, aki dekódolta és jegyzőkönyvezte az üzenetet, szükség esetén pedig továbbküldte.

Chappe találmánya nemcsak hazájában, hanem nemzetközi szinten is óriási sikert aratott, aminek egyik bizonyítéka a telegráf kifejezés megszületése. Eleinte a tachygraphe, azaz „gyorsíró” elnevezést használta a rendszerére, amely görög eredetű szóösszetétel. Később azonban figyelembe vette Miot de Mélito gróf, Párizs belső kerületének polgármestere javaslatát, aki a télégraphe (távíró) elnevezést tartotta találóbbnak.

Mindkét szó frappáns volt, mert a Chappe-telegráffal gyorsan és nagy távolságra lehetett üzenetet küldeni. A Chappe fivéreknek először a Párizs és Lille közötti, 190 kilométeres távot kellett lefedniük, ez 1794 áprilisára meg is történt, kilenc hónap alatt 15 állomást létesítettek. Nyáron be is indult az üzem, így amikor augusztus 30-án a francia csapatok több távoli várost is visszafoglaltak, a jó hírek már Chappe-telegráfon jutottak el a nemzetgyűlésbe. Az üzenetek pár óra alatt befutottak, ami akkoriban elképesztően gyorsnak számított.

Ezután megkezdődött a vonal kiépítése Párizs és Strasbourg között, és a következő évtizedek során az ország szinte minden jelentős települése csatlakozott a távíróhálózathoz. Napóleon hatalomra jutása új impulzust adott a munkálatoknak, mivel ő rendkívül fontosnak tartotta a gyors kommunikációt, különösen a hadjáratai alatt. Ennek érdekében a telegráfrendszert több irányban is kiterjesztették, és a 19. század első felére már Amszterdamban, Brüsszelben, Mainzban, Milánóban és Velencében is léteztek távíróállomások. Ráadásul Napóleon megbízta a Chappe testvéreket, hogy találják ki, miként lehetne üzenetet küldeni Angliába a La Manche csatornán keresztül, ám ez a terv végül nem valósult meg. A rendszer hatékonyságának jól illusztrált példája, hogy Napóleon fia születésének híre mindössze egy óra alatt eljutott Párizsból Strasbourgba – míg lovas futárral vagy postagalambbal ez több napot vett volna igénybe.

A 19. század közepére Franciaország telegráfrendszere már 556 állomással büszkélkedhetett, a vonalak hossza pedig körülbelül 4800 kilométert tett ki. Claude Chappe, a forradalmi találmány megalkotója, sajnos nem élhette meg, hogy műve teljes mértékben behálózza az országot. Az állam történelmi viharai közepette kellett egy nemzeti szintű fejlesztést irányítania, de az állami megrendelések kifizetése gyakran késlekedett, sőt, sokszor kevesebb pénz érkezett, mint amennyit ígértek. Ennek következtében Chappe folyamatos anyagi problémákkal küzdött, és többször is előfordult, hogy nem tudta időben kifizetni a munkásait. A helyzetét súlyosbította, hogy irigyei is akadtak, akik azt terjesztették, hogy a találmányát ellopta. A rá nehezedő nyomás végül elviselhetetlenné vált, és 1805. január 23-án, mindössze 41 évesen, öngyilkosságot követett el. Halála után testvérei átvették a Francia Állami Távírórendszer irányítását, és Jean Chappe lámpákkal tette éjszakai használatra is alkalmassá a rendszert, bár valószínű, hogy ezt a funkciót sosem alkalmazták széles körben.

A Chappe-telegráf, amely az elektromosság előtti korszak technikai csodájaként vonult be a történelembe, nem mentes a hibáktól, hiszen bármilyen emberi tényezővel működő rendszerben mindig jelen van a kockázat. Ezt a gyengeséget kihasználva François és Louis Blanc, egy bordeaux-i testvérpár, 1834-ben egy merész csalássorozatot indított, amely révén hatalmas nyereséget könyvelhettek el a tőzsdén.

A két Blanc a bordeaux-i tőzsdén kereskedett, ami jelentős késéssel követte a párizsi tőzsde árfolyamait. A két település között nagyjából 540 kilométer a távolság, ez egy postakocsinak öt nap volt. Persze lehetett volna tőzsdei híreket küldeni Chappe telegráfrendszerén, de azt magánszemélyek nem használhatták, csak a katonaság. A Blanc fivérek azt találták ki, hogy ők mégis használni fogják.

Több telegráfkezelőt megvesztegettek, köztük egyet Bordeaux-ban és egy másikat a Tours és Bordeaux közötti úton, ahol nemcsak a jelek továbbítása zajlott, hanem dekódolás is folyt. Amikor Párizsban felfokozott aktivitás volt a tőzsdén, az ottani beépített ügynök hagyományos postafutárral egy ruhacsomagot küldött a lefizetett tours-i operátornak. A csomag színe és típusa rejtett üzenetet hordozott: a kesztyű a tőzsdei növekedést, míg a zokni a csökkenést jelölte. A tours-i kezelő ezután a csomag információit egy előre megbeszélt kóddal kombinálta, amelyet beillesztett a telegráfon elküldött következő hivatalos üzenetbe, majd azonnal hibajelzést adott. Ez a jel végigvándorolt az egyszerűbb átjátszóállomásokon, és végül Bordeaux-ba érkezett, ahol az ottani megvesztegetett operátor felfogta a jelet, és továbbította az üzenetet a Blanc fivérekhez. A kiegészítő jel csupán apró hibának tűnt a kommunikációban, így dekódolás után nem került be a hivatalos dokumentációba.

Blanc-ék napokkal korábban értesültek a párizsi tőzsde eseményeiről, mint a bordeaux-i tőzsde többi résztvevője, és ezt az előnyüket folyamatosan kihasználva nyerő pozíciókat alakítottak ki. Két évig szinte zavartalanul szedték a hasznot a bordeaux-i tőzsdén, míg egyre többen kezdtek gyanakodni, hogy valami nem stimmel a sikereikkel. Valószínűleg még sokáig folytathatták volna a csalást, ha az egyik megvesztegetett operátor a halálos ágyán nem dönt úgy, hogy felfedi az igazságot. 1836-ban végül mindenki, aki érintett volt a balhéban, rács mögé került, de a bíróság előtt nem tudták elítélni őket, mivel nem létezett olyan jogszabály, amelyet megszegtek volna. Így a két Blanc megőrizte a megszerzett vagyonát, csupán a perköltségeket kellett állniuk. A francia parlament pedig villámgyorsan elfogadott egy törvényt, amely a telegráfhálózat védelméről szólt – ezt bátran nevezhetjük a világ első kibervédelmi jogszabályának is.

Claude Chappe telegráfhálózatának utolsó állomása 1849-ben készült el, ám ekkorra már javában folytak a tervek a korszerűbb szikratávíróra való áttérésre. Ennek a modern megoldásnak számos előnye volt, legfőképp az, hogy a működését nem befolyásolták a helyi földrajzi adottságok vagy az időjárás viszontagságai. Az utolsó üzenet, amely Chappe telegráfon érkezett, 1855-ben jutott el Szevasztopol ostromáról, ezt követően pedig a legtöbb telegráf állomást lebontották. Néhány állomás azonban megmenekült, és később felújították őket, így ma már turisták számára is látogatható látványosságokká váltak. Saint-Martindu-Tertre különösen büszke arra, hogy itt állt az egyik első telegráf állomás; ennek emlékére a telegráf motívuma a város címerében is megjelenik.