"Ahogy egyre inkább önmagadat mered kifejezni az életed során, úgy egyre mélyebb kapcsolatba kerülsz saját lényeddel, ami végső soron boldogabbá tesz." - Beszélgetés Háy Jánossal - Nők Lapja

Barátként köszönt az otthonában, ahol minden olyan közvetlen és természetes, mint egy jó beszélgetés a régi barátokkal. Nincs itt semmi mesterkéltség, minden annyira személyes, hogy néha zavarba ejtő. Akárcsak a regényeiben, ahol az olvasó nem csupán néző, hanem aktív résztvevővé válik. A Boldog boldogtalan című művében egyenesen társalkotóvá avat, lehetőséget adva, hogy bepillantást nyerjünk az írás varázslatos világába. Idén a Nők Lapja elismerését is megkapta, a legjobb kortárs magyar regényért járó díjat, ezzel is hangsúlyozva a művészete hitelességét és mélységét.

A hatvanas években a hippikultúra egyik meghatározó olvasmányává vált Carlos Castaneda munkája. Az amerikai antropológus kalandja különleges útra vezette, amikor felkereste Don Juan, egy indián sámán, hogy mélyebb megértést nyerjen a pejotl kaktusz használatáról. Ez a növény, melyet a közép-amerikai indiánok szentként tisztelnek, gazdag hallucinogén hatásai miatt évezredek óta foglalkoztatja az emberek képzeletét. Bár már olvastam a könyvet, újra felfedezem, mert érdekel, miként próbálták a kor emberei szélesebbre tárni tudatuk kapuit. Azóta, hogy kiűztek bennünket a paradicsomból, a világmindenségről való tudásunk összesen csak egy csepp a tengerben. Keresgélve próbálunk feltérképezni mindent, hogy megértsük a valóság működését. Ám ahogy haladunk előre, egyre inkább ráébredünk, hogy a tudományos elméletek folyamatosan megdőlnek, és újabbak lépnek a helyükbe. Ki gondolta volna, hogy még Newton második törvénye is megkérdőjelezhető?

Már belemerültél az új regényedhez szükséges kutatásba?

Igen... (Elmereng.) Néha magam is csodálkozom, miért fogok regényírásba, hiszen ez az egész szinte véletlenül kezdődött. Az eddigi műveim is hasonló módon születtek. Amint az első mondat megformálódik, már sejteni lehet, hogy vajon egy hosszabb történet bontakozik-e ki, vagy csupán egy novella rejtőzik benne. Az alkotás számomra inkább egy intuitív folyamat, és be kell vallanom, nem sok tudatosságot fektetek bele.

Hogyan válik valakiből író? Talán egy pillanatnyi ihlet szikrája gyújtja meg a fantáziát, és a toll egy varázslatos táncba kezd a papíron. Az első vers vagy próza nem mindig hirtelen érkezik; sokszor egy belső utazás része, amely során a gondolatok és érzések lassan formát öltenek. Az írói lét nem csupán a szavak leírásáról szól, hanem arról is, hogy a lélek mélyéből merítve meséljünk a világról, az érzelmeinkről és tapasztalatainkról. Az első írás gyakran csak a kezdet, egy kapu, amely mögött új világok és történetek várnak felfedezésre.

Minden művészi pálya csak akkor járható, ha egy rendkívül erős belső késztetés, egyfajta imperatívusz sarkall arra, hogy ezt tedd. Csak az ész és az erő nem elegendő ahhoz, hogy igazán elmélyedj benne. Mindig azt mondtam a gyerekeimnek, hogy írhatnak, festhetnek, zenélhetnek – lehetnek bármennyire tehetségesek –, de ha nem érzik, hogy ez az ő hívásuk, akkor nem érdemes az életüket erre szánniuk. Ez nem csupán egy döntés, hanem egy belső kényszer, ami nélkülözhetetlen. Akkor is folytatni kell, ha az eredmények nem úgy alakulnak, ahogy azt várnád. Gondoljunk csak Van Goghra, Stendhalra vagy Egon Schiele-re – mindannyian megélték a küzdelmet, de a művészetük végül maradandó nyomot hagyott a világban.

Örömmel értesülhetünk arról, hogy te, a Bogyósgyümölcskertész fia, már hosszú ideje bestsellereket írsz. A legújabb műved, a Boldog boldogtalan, szintén nem kerülhette el a sorsát, hiszen nemrégiben elnyerte a Nők Lapja Irodalmi Díját. Az első dolog, ami megragadta a figyelmemet, a könyv borítója volt. Te mindig magad tervezed a grafikát, de most először találkozhatunk ennyi szomorú manóval a rajzaidon.

Valójában ragasztották őket össze. A hátteret megfestettem, egy fekete alapra, amelyre egy tűzvörös lángfolyó terült; talán ez a pokol tüze is lehetne. E köré helyeztem a sárga figurákat, akik mintha csak a lángok közé sodródtak volna. Csak egyet felejtettem el befesteni: a "fehér bárányt". Ez a biblikus motívum erőteljes üzenetet hordoz. Az emberek az utolsó ítélet pillanatában, vagy egyszerűen csak életük végső óráiban tűnnek fel, mintha a döntés küszöbén állnának.

Teremtőként játszadozol? Most már világos, miért vonul fel a könyv lapjain a boldog-boldogtalan! De egyikük sorsa sem teljesedik be, mert a háttérben ott lebeg a szerző, aki "nem a borítón látható író", és folyton közbeszól, újabb és újabb gondolatokkal színesítve a történetet. Mintha kicsit kiszólna az olvasónak, és magával ragadja a figyelmünket. Miért éppen ezt a formát választottad?

Jó lenne erre pontos választ adni, de nem tudok. ­Valahogy így indult el a könyv. Hamar kiderült, hogy nem lineáris történet lesz, inkább egy váltófutás, amelyben a szereplők átadják egymásnak a stafétabotot. Magam is elcsodálkoztam, és amikor először megszólalt a narrátor, nem értettem, miért teszi. De, gondoltam, ha már megszólalt, mondja el, miért így beszéli el a világot. Szóval önkéntelenül alakult ki ez a szerkezet. Vannak történetek, amelyek egymásnak adják a stafétabotot, és van egy másik szál, ami arról szól, hogyan épül fel a regény.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Képzeld el, hogy egy izgalmas felfedezőútra hívom meg az olvasót, ahol a szavak játékos világában kalandozunk együtt. Készülj fel, mert minden egyes mondat egy új kalandot tartogat számodra!"

Hát igen. Szereplővé tettem az elbeszélőt, aki kicsit hasonlít is rám, meg nem is. Mindenesetre sokat nevettem a pöffeszkedésén, a sértődékenységén, az állandó okoskodásán, egy csomó olyan jellemvonása van, amely rám emlékeztet. Persze mindenütt egy kicsit karikírozva. Végül olyan lett ez a könyv, mintha sorozatot néznél. Elkezded, és a harmadik rész után azt mondod, na jó, a negyediket még megnézem, de az ötödiket már biztos nem, mert késő van. Míg végül belealszol. A Boldog boldogtalan is egy kicsit ilyen, izgat, hogy a következő részben ki fog szerepelni, mi lesz vele.

Ezek a történetek mintha csak a véletlen szeszélyei lennének, a szereplők egy pillanatra összefonódnak, például egy közös esküvőn, és azután, mint a sors szálai, könnyedén átkonvertálódnak egyik élettörténetről a másikra. Ahogyan az életünk is folyamatosan íródik, váratlan fordulatokkal és összefonódásokkal.

Ahogy csak a fejünkben pörögnek a gondolatok, úgy a beszélgetéseink is egyre inkább sodródnak. Felhívsz valakit, akit régen nem láttál, és hirtelen azt veszed észre, hogy egyik témából a másikba ugrálsz, mint egy szöcske a réten. Honnan is indultunk? Ja, már emlékszem, és visszautalunk egy régi történetre, ami mindkettőnkben valami különleges érzelmet keltett. A gondolkodásunk valójában egy hatalmas asszociációs háló, ami nem követ semmiféle logikai sorrendet. Ez a könyv lényegében a gondolataink tükörképe, amelyben minden egyes mondat egy újabb kapu a múltunkhoz és a jövőnk lehetőségeihez.

A regényben nem találunk egyetlen pozitív történetet sem. Mi lehet ennek az oka? Talán a szerző a saját negatív önképét tükrözi vissza az olvasókra, ahogy a narrátor is megfogalmazza. Az író világképe és belső küzdelmei dominálják a történetet, ezzel egy sötétebb, pesszimistább perspektívát kínálva, amelyben a remény és a boldogság szinte teljesen hiányzik.

De létezik. A pszichológuslány nem hagyja el a kisbabáját, és ennek eredményeként ez a regény is életre kel. Az igazság az, hogy számos nehéz történet bújik meg a lapok között. Mikor tudsz igazán megragadni egy sorsot? Akkor, amikor a sebezhetőség felsejlik. Olyan világban élünk, ahol nem szabad összetörtnek vagy gyengének mutatkozni. Ez az amerikai életfilozófia: az az ideális, ha nyolcvanévesen is ragyognak a fogaid, miközben titkolod a problémáidat. Én viszont éppen az ellenkezőjét vallom. Az életünk tele van kihívásokkal. Az emberi kommunikáció alapja éppen az, hogy mindannyiunknak vannak gondjai. Azért tudunk egymással párbeszédet folytatni, mert mindannyian tudjuk, hogy a másik élete sem mentes a nehézségektől. Amikor valaki azzal kérkedik, hogy az élete teljesen tökéletes, ott nincs mit felfedezni, a sorsát nem lehet kibogozni. Egy acélgömb sima felülete nem ad fogódzót, de ha horpadásokkal tarkított, akkor már meg tudod fogni. Az irodalom jelentős része a sérülésekről és az esendőségről szól, amikor a sors valóban kirajzolódik.

A regény egy olyan nő történetével indul, aki elhatározza, hogy mostantól a boldogságot választja. Merészen vállalja fel önmagát, és leteszi a terhet, hogy folyamatosan a boldogság után kutasson. Ez a döntés mélyen elgondolkodtatott: vajon én is nem a megfelelési kényszereim rabja vagyok?

Ez egy rendkívül lényeges téma, különösen egy olyan társadalmi környezetben, ahol a különféle elvárások szinte észrevétlenül belopóznak az emberek mindennapjaiba. Sokszor észre sem vesszük, amikor saját döntésünkből feladjuk szabadságunkat ezen elvárások oltárán. Ez a leg alattomosabb formája az elnyomásnak. Nem arról van szó, hogy félnünk kell a hidegtől, az éhezéstől vagy egy zsarnoktól. A modern kapitalizmusban a gazdasági szereplők és a hatalom összefonódott rendszere a vágyak szintjén határozza meg, hogyan éljünk és fogyasszunk. Ha nem elégíted ki a vágyaidat, boldogtalanná válsz. Társadalmi normák formálódnak arról, mit kell tenned anyaként vagy apaként, mit várnak el tőled nőként, férfiként, fiatalon vagy idősen. Milyen javakat kell birtokolnod ahhoz, hogy a közösség sikeresnek, azaz boldognak tartson. Amikor az én karakterem úgy dönt, hogy mától nem akar boldog lenni, akkor lényegében azt mondja: nem akarok soványabb lenni, nem akarok ilyen vagy olyan külsőt, nem akarom azt a frizurát hordani, nem akarok olyan helyen nyaralni, ahová mindenki más is megy, és így tovább. Ezzel kijelenti, hogy elnézést, de nem kívánja tovább követni ezt a társadalmi elvárásrendszert, mert az tönkreteszi az életét. Nem azt állítom, hogy Mauritiuson nyaralni ne lenne kellemes, de fontos megérteni, hogy a társadalmi ajánlás az, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha ott vagy. Itt rejlik a félreértés. Ne mások döntsék el, hogyan éljek, mert nem szeretném, ha az életem a piaci ajánlatok ravasz csapdáitól függne. Minél inkább megéled a saját énedet, annál közelebb kerülsz önmagadhoz, és ettől boldogabbnak érzed magad.