Pasolini atya első adventi prédikációja: A próféta Isten hatalmas Szava, amely mindannyiunkat cselekvésre ösztönöz - Vatican News

**Lelki Előkészület a Karácsonyi Éjféli Misén a Szent Kapu Előtt** Ahogy a téli éj sötétje körülöleli a világot, a szívekben egy különleges fény gyullad. A karácsonyra való várakozás időszaka nem csupán a külső ünneplésről szól, hanem a belső készülődésről is. Az éjféli mise szent pillanata előtt fontos, hogy lelkünket megtisztítsuk és felkészítsük a csodákra, amelyek e szent időszakban várnak ránk. A Szent Kapu előtt megállva, hagyjuk, hogy a csend és a nyugalom átjárja a lelkünket. Gondolatainkban idézzük fel azokat az értékeket, amelyeket a karácsony képvisel: a szeretetet, az elfogadást és a közösség erejét. Merüljünk el a hála érzésében, és mondjunk köszönetet mindazokért a csodákért, amelyeket az életünkben átélhettünk. Képzeljük el, ahogy a Szent Kapu előtt állva, minden negatív érzésünket, félelmünket és aggodalmunkat letesszük. Engedjük, hogy a szeretet és a béke töltsön el minket, ahogyan belépünk a szentség világába. Az éjféli mise nemcsak egy rituálé, hanem egy találkozás a Szellemmel, amely megújítja lelkünket és megerősíti hitünket. Készüljünk fel együtt, közösen a közösségünkkel, hogy átélhessük a karácsony igazi lényegét. Nyissuk meg szívünket, és engedjük, hogy a jóság és a remény vezessen minket a Szent Kapuhoz, ahol a csodák és a szeretet vár ránk.

"A remény kapui. A szentév megnyitása felé a karácsonyi jövendöléseken keresztül" címet viseli Pasolini atya Advent három péntekén tartó sorozata, mely mintegy lelki előkészületként is szolgál a karácsonyi éjféli misén megnyitandó vatikáni Szent Kapu nyitánya felé. Első beszédének három témája: A próféták szava; a más vélemény bátorsága és végül a beleegyezés bátorsága. Mai adásunkban először a szónoknak a prófétai szó működéséről és hatásáról szóló gondolatait ismertetjük.

Advent időszakában a liturgia számos prófétai szöveg meghallgatására indít bennünket azzal a céllal, hogy újra rácsodálkozzunk a megtestesülés misztériumára, az Úr Jézus eljövetelére és majdani visszatérésére a világban. Ezekben a varázsos és bátor reménnyel teli olvasmányokban a próféták, Istennek választott emberei hangot adnak az ő szavának és megpróbálják felrázni az embereket. De kik is ezek a próféták? - tette fel a kérdést a szónok. Az Isten meghívta próféták és egyedül a próféták tudják megadni annak az értelmezését, hogy milyen irányba halad az üdvösség történetében Isten terve és akarata. A próféták eszköze, mellyel szolgálatukat végzik, az emberi szó, mely egyfelől erős, hiszen Isten tekintetére és a valóság feletti ítéletére figyel. Másrészt az ő szavuk rendkívül gyenge eszköz, amely nem kényszerítheti, hanem csak ajánlja Isten gondolatát.

A szó végső soron a leggyengébb eszköz, hiszen három lényeges szempontból is korlátozott. Először is, mint a szél, amely csak a levegőben kavarog, úgy a szó is elveszti erejét a távolság és a nyelv határain belül. Azonnali hatását pedig számos tényező gyengíti, amelyek megnehezítik az üzenet közvetlen eljutását. Másodszor, a szó ereje nagymértékben függ a beszélő mögött álló háttértől: gazdagság, hadsereg vagy jogi hatalom nélkül az üzenet könnyen elvész a hallgatóság indulatainak tengerében. Végül pedig a szó gyengesége abban rejlik, hogy képes sokféle emberi érzésre hatni, és a hallgató szívében elindíthat olyan reakciókat, amelyek akár elriasztóak is lehetnek. Az, akinek ki kell mondania, sokszor úgy érzi, hogy menekülnie kell, mint Jónásnak, vagy inkább hallgat, mint Jeremiás, akinek a szavai nem találják meg a megfelelő fogadtatást.

A próféták üzenetei rendkívüli jelentőséggel bírnak, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy könnyedén vagy figyelmetlenül kezeljük őket. Ezen üzenetek ereje abban rejlik, hogy képesek eltüntetni a közömbösség árnyait, és komoly döntés elé állítják azokat, akik meghallják őket: nyitottá válhatnak, vagy éppen ellenkezőleg, elzárkózhatnak. Ez a dinamika már régóta jelen van, hiszen Izrael népe és az Egyház is hasonló kihívásokkal szembesült. Azért tapasztalhatjuk ezt, mert minden prófétai jövendölés célja, hogy elősegítse a két szabadság – Isten, aki mindig hűséges a szövetségéhez, és az ember, aki gyakran ingadozik a hívás előtt – közötti párbeszédet és találkozást.

A prófétai szó hatása az ember lelkére mély és sokrétű, erről tanúskodik a 62. zsoltárban található mondás: "Egyet szólt az Isten, két dolgot értettem belőle" (Zsolt 62,12). Ez a vers világosan megmutatja, hogy a próféták üzenete miként rezonál a belső érzékenységünkkel. Amikor a próféta beszél, gyakran úgy érezzük, mintha két különböző hangot hallanánk: az egyik bátorít és felemel minket, míg a másik kihívások elé állít és figyelmeztet. Jeremiás példája különösen illusztrálja ezt a kettősséget. Kezdetben ő is ellenállt a prófétai hívásnak, de végül képes volt áttörni ezt a gátat. Az Úr megérintette ajkát, és így szólt hozzá: "Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess" (Jer 1,9-10). Ez a tapasztalat rávilágít arra, hogy a prófétai küldetés nem csupán feladat, hanem mélyen személyes élmény is, amely formálja az egyén identitását és küldetését a világban.

Jeremiás szívében félelem ébred, amikor a feladat elé kerül, melyben emberekhez kell szólnia. Tudja, hogy szavai kettős hatással bírnak: egyszerre rombolják a régi rendet, hogy helyet adjanak az újnak. Ez a paradoxon minden prófétai üzenet lényegét képezi, így van ez a Szentírás minden prófétája esetében. Amikor a próféta Isten nevében beszél, szavai mindig hordoznak egy vádat is, amely sürgeti a felelősségvállalást és az igazságosságra való törekvést. Ugyanakkor, ez a figyelmeztetés és fenyegetés sokszor váratlanul áttör a remény fényére. Isten hűsége iránti szeretete új lehetőségeket kínál az embereknek, lehetőséget adva arra, hogy visszatérjenek a szövetség ajándékához.

A prófétai üzenetek meghallgatása gyakran nem egyszerű feladat, mivel tömörségük éppen az Istenhez való visszatérésünket ösztönzi. Szívünk hajlamos a félelemre és a visszahúzódásra, ha túlzottan erőteljes buzdítással találkozunk. Naiv elképzelés lenne azt hinni, hogy ez a bezárkózás csupán a próféták szigorú hangzásától függ, hiszen gyakran süketnek és érzéketlennek érezzük magunkat, amikor Isten hangja újra próbál nyitni minket a remény felé. A jó hír befogadása nem történik meg azonnal, különösen, ha régóta tartó szenvedések, csalódások és bizonytalanságok terhe nehezedik ránk. A gondolat, hogy semmi új nem érkezhet az életünkbe, sokszor belopózik a szívünkbe, és árnyalt cinizmusra sarkall.

A Prédikátor könyve tele van hiábavalósággal, és mégis, a próféták üzenete éppen ott érinti meg a szívünket, ahol a kísértés elénk tárja, hogy a valóság már nem kínálhat új lehetőségeket, és hogy a vágyott ígéretek sosem valósulnak meg. Ekkor lép színre Izajás próféta, aki így szól: "Ne tekintsetek a múltra, és ne ragadjátok meg a régi emlékeket. Figyeljetek! Valami új dolog bontogatta szárnyait; már készülődik, de észre sem veszitek? Valóban, utakat nyitok a sivatagban, és ösvényeket a még felfedezetlen területeken." (Iz 43,18-19).

Ezzel a kihívással kell szembenézünk az adventi időszakban: felismerni Isten jelenlétét és cselekvését a történelemben és felszítani magunkban a rácsodálkozást az iránt, amit Isten meg tud, és meg is akar valósítani életünkben és a világtörténelemben. A Názáretben eltöltött "rejtett" életének több mint harminc esztendeje alatt Jézus olyan mélyen magába olvasztotta ezt a reményt, hogy amikor először hirdette meg a világnak az evangéliumot, azt ezekkel a szavakkal kezdte: "Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1,15) - zárta a Pápai Ház szónoka első adventi beszédének első nagy témáját.