A jövőnk megalapozása elengedhetetlen a szolidaritásra, amelynek fundamentuma a család. Családi kötelékek nélkül a közösségi összetartás gyengül, így a jövőnk is bizonytalanabbá válik.
**Kutyaszorítóban: Egyedi nézőpontok a fideszes politikai játszmákról és a könnyűzene világáról** A politikai táj hazánkban egyre inkább hasonlít egy kutyasétáltatásra, ahol a póráz szorítása csak fokozza a feszültséget. A fideszes retorika, mint egy jól megkomponált zenei darab, tele van csábító dallamokkal, ám a mögöttes üzenetek gyakran disszonánsak. Az utóbbi időszak eseményei rávilágítanak arra, hogy a politika és a könnyűzene között meglepő párhuzamok fedezhetők fel. A könnyűzene sokszor képes elrejteni azokat a valóságokat, amelyeket nem szívesen nézünk szembe. A fideszes propaganda hasonló taktikákat alkalmaz: a szavak lágy dallamai mögött számos ellentmondás és manipuláció bújik meg. A dalok, melyek a szívhez szólnak, képesek elterelni a figyelmet a körülöttünk zajló eseményekről, míg a politikai diskurzus gyakran elérhetetlen magasságokba emelkedik, ahol a valódi problémák eltűnnek. Fontos, hogy a könnyűzene világában is felfedezzük a kritikus hangokat, azokat az előadókat, akik bátran vállalják, hogy a társadalmi igazságok mellett állnak ki. Az igazi művészet nem fél a konfliktustól, és nem riad vissza a nehéz témáktól. Ahogy a kutyák is harcolnak a pórázuk szorítása ellen, úgy nekünk is fel kell lépnünk a politikai elnyomás ellen, és ki kell állnunk a szabadságunkért. A fideszezés és a könnyűzene együttese tehát egy különös táncot jár, amelynek lépéseit mindannyian érezzük, de nem mindig értjük. Az igazi kihívás abban rejlik, hogy képesek legyünk a dallamot a szavak mögé nézni, és felfedezni a mögöttes igazságokat. Az idő eljött, hogy felzúduljunk, és hangot adjunk a valódi érzéseinknek, legyen szó politikáról vagy zenéről.
Létezik két, az európai kultúrában meghatározó érték, amelyek azonban a modernitásban mintha a politikai jobb-bal tengely két végébe kerültek volna: a család és a szolidaritás. Ez a kettősség jól szemlélteti, hogyan szakadt szét Európa lelke a századok során, amiből nem kis részben korunk válságai gyökereznek. Pedig a társadalmi szolidaritás jelenléte nélkül a családok felbomlanak, erős családok nélkül azonban nem termelődik újra a szolidaritás, a társadalom pedig lassan a szétbomlás felé veszi az irányt.
A hagyományos nézőpont szerint a család és az állam között folyamatos versengés zajlik – az idő, az erőforrások és a gyermeknevelés terén. Ennek az állításnak van némi alapja: amikor a gyermek iskolai tanulmányait végzi, nem tud részt venni a családi munkaerőpiacon; ha egy nő továbbtanul, az kevesebb gyerek születésével járhat; és ha az állam erősebb közrendet alakít ki, az a helyi (törzsi és etnikai) hagyományok fokozatos eltűnéséhez vezethet. Ugyanakkor, ahol a családi kultúra erősebb, ott az állam és a szélesebb közösség sokkal nehezebben tudja egységesen érvényesíteni a saját normáit. Ezért ez a konfliktus folyamatosan jelen van. Történelmünk során találkozhatunk olyan társadalmak példáival is, amelyek vagy a családra, vagy az államra helyezik a hangsúlyt.
Tény, hogy az ember természeténél fogva családban és nem az államgépezet révén fogantatik. Az állam működése azonban szükséges ahhoz, hogy a családok biztonságban fejlődhessenek, hiszen a családok nem képesek teljes körűen előállítani a javakat maguk számára, sem garantálni saját biztonságukat és létfeltételeiket az állam oltalma nélkül. (Gondoljunk csak bele, hányan nem lennénk ma itt, ha a közegészségügy nem biztosítja számunkra az élve szülés és születés sajátos feltételeit.)
Az állam feladata ezért kettős: védelmezni a családban élő embereket, és biztosítani az erőforrások megtermelését és elosztását közöttük. Azok az államok, amik e kettőre nem voltak képesek, rendre elbuktak az ókortól egészen napjainkig.
A konfliktus gyökerei alapvetően abból fakadnak, hogy a család és a társadalom hasonló szerepeket töltenek be az életünkben. Emellett a nevelés és a kulturális, valamint erkölcsi normák kialakításáért folyó hatalmi harc is egy újabb konfliktusforrást jelent. Mind a család, mind a társadalom arra törekszik, hogy lojalitásunkat megnyerje, és azt várják el tőlünk, hogy a családtagjainkat, valamint a közösségi tagokat előnyben részesítsük másokkal szemben. A legjobban működő államok azok voltak, amelyek képesek voltak egyfajta testvéri összetartást biztosítani a társadalom szintjén, így gyakorlatilag kiterjesztett családként funkcionáltak.
A zsidó-keresztény hagyomány, amely az emberi méltóság fundamentumára épül, egy különleges egyensúlyt teremtett a család és a társadalom között. Az ősatyák és az Atya közös ismerete által egyfajta testvéri kötelék alakult ki olyan egyének között, akik valójában sosem találkoztak egymással. E hagyomány sajátossága, hogy a korai államszervezetek és vallások világával ellentétben nem csupán alá-fölé rendeltségi viszonyokat teremtett, hanem egy horizontális, absztrakt szolidaritást is megvalósított. Ez a kötelék először az izraeliták, majd a keresztények között bontakozott ki, és a részleges jogegyenlőség, a kölcsönös szeretet és a közös sors iránti elkötelezettség alapjaira épült.
A feudális társadalom fejlődése kezdetben nem az emberek közötti általános szolidaritás megerősödését hozta magával, hanem csupán a hasonló társadalmi helyzetben lévők közötti összetartást. Ebből alakult ki a rendi struktúra. A védelem, valamint a javak előállítása és elosztása továbbra is a családok körében zajlott, míg az Egyház volt az egyetlen intézmény, amely olyan szociális feladatokat vállalt magára, amelyek a helyi közösségekből kirekesztett, "csupán" az emberiség nagycsaládjához tartozó szegényeket célozták meg.
A városiasodással és az országok tőkés újraszervezésével azonban felbomlottak a szolidaritás hagyományos formái, és bár a vagyon abszolút értéke megnőtt, az erőforrások koncentrációja (bekerítések, tőkefelhalmozás) miatt mégis tömegek szorultak ki a közösség védőhálójából, a családok pedig nem tudták többé ellátni magukat, és belekényszerültek egy embertelen társadalmi rendnek való alávetettségbe. Az állam csupán a marxizmus és az önszerveződő munkásság "rémképe" láttán vezette be a szociális törvényhozást, majd a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert azért, hogy visszanyerje a "családfő" szerepét, vagyis fenntartsa az állampolgárok lojalitását a párhuzamosan létrejövő társadalmi intézményekkel szemben. Nem kis részben ugyanezért vezették be sok helyen a közoktatást az egyházi iskolák rovására.
A társadalom mint kockázat- (és ezáltal sors)közösség gondolata a második világháború után teljesedett ki a szociális piacgazdaság formájában, ahol a becsületes munkát végző polgár ténylegesen hozzáférhetett a minőségi oktatáshoz, egészségügyhöz és a nyugdíjhoz. Ráadásul az újraelosztás nem valamiféle rabszolgamunkával valósult meg (mint például az inka birodalomban), hanem a jóléti állam alapját egy társadalmi szerződés adta meg, amely a szabad állampolgárok egymás közötti szolidaritására épült, akár egy családban. A világháborúk után a Nyugaton ezért egyszerre virágoztak a családok és az állam is, és beállt valamiféle egyensúly az emberi lét két alapvető intézménye között.
Egy jelentős átalakulás következett be, amely felborította ezt az eddigi egyensúlyt: a posztmodern társadalom megjelenése. A családok működésének évszázadok óta létezett egy magától értetődő alapja, amely egyben az állam számára is irányt mutatott – ez pedig a keresztény hit és kultúra volt. Azonban a vallási értékek háttérbe szorulásával, különösen a szexuális forradalom diadalával, komoly kérdések merültek fel azokkal a hagyományos sémákkal kapcsolatban, amelyek korábban a családi kötelékek erősségét biztosították.
A nemi felszabadulás kétségtelenül számos pozitív hatást gyakorolt a társadalomra. Például a nők most már lényegesen könnyebben léphetnek ki egy bántalmazó kapcsolatból, mint korábban, és a párkapcsolatok valóban szabad választások eredményeivé váltak. Ugyanakkor azonban a társadalom szemlélete a nemi életről, a házasságról és a család szerepéről gyökeresen átalakult, ami beláthatatlan következményekkel járt a jövő generációi számára.
Magyarország demográfiai helyzete 2024-ben figyelemre méltó trendeket mutat. Az élveszületések és terhességmegszakítások arányában drámai változások figyelhetők meg: míg minden 10 élveszületésre körülbelül 3 terhességmegszakítás jut, addig 1990-ben ez az arány 7 volt. A házasságkötések és válások viszonya is aggasztó: 100 házasságra 40 válás jut, ami jelentős növekedést mutat a 2010-es adatokhoz képest, ahol a válások aránya meghaladta a 67%-ot. A termékenységi arány is csökkenő tendenciát mutat, hiszen 2024-ben már 1,4 alá süllyedt, ami aggodalomra ad okot, mivel 2,1 alatt a népesség csökkenésnek indul, és tartósan 1,6 alatt a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Ezek a tendenciák nemcsak Magyarországra, hanem egész Nyugat-Európára is jellemzőek, ahol hasonló demográfiai kihívásokkal néznek szembe.
Van azonban egy súlyosabb szempont is: napjainkban fiatalok tömegei nőnek fel egyszülős vagy mozaikcsaládban, sőt utóbb - nem kis részben a karantén, illetve a válságok miatt - növekedett a családon belüli erőszak mértéke is. (Nem az elvált szülők ellen szólok, hiszen épp az ő napról napra való csendes kitartásuk az oka annak, hogy még nem omlott össze ez a társadalom...) Beszélhetünk olyan problémákról is, mint az elkötelezett partnerek megtalálásának nehézségei a fiatalok számára, az életkezdés (különösen az otthonteremtés) anyagi gátjai vagy az olyan kulturális és életmódbeli változások, amik ezerféle módon hatnak a családalapítás ellen.
Az állam számára van egy elengedhetetlen dolog, amit soha nem tud helyettesíteni a családok helyett: a szeretetre való képesség. Ezt a képességet a családi kötelékekben tanuljuk meg, ahol felfedezzük a bizalom, a kölcsönös támogatás, az önfeláldozás, a türelem, az egymásra utaltság és az önzetlenség jelentőségét. Egy harmonikus családi közegben a férfi kész akár az életét is feláldozni a nőért; a nő pedig tiszteletteljesen támogatja férjét, legyen szó jó vagy nehéz időszakokról; a gyermek figyelmes és engedelmes a szülei iránt; míg a szülő szinte mindent megtesz gyermeke boldogságáért. Ezen kapcsolatok révén tanulunk meg igazán emberi értékeket, és az itt megszerzett tapasztalatokat a társadalmi kapcsolatokban is kamatoztatjuk. Ráadásul az állam is csak akkor képes családként működni, és elősegíteni a társadalmi szolidaritást, ha tagjai maguk is birtokolják ezeket a családi erényeket.
Ha a családok diszfunkcionális állapotba kerülnek, az a társadalom széthullásához vezet, melynek következményeként egyre inkább atomizálódik a közösség. Ezt a politikai hatalom ügyesen kihasználja saját érdekeinek érvényesítésére. Az emberek, akik egyedül érzik magukat, rendkívül kiszolgáltatottak, így könnyen manipulálhatók és engedelmességre ösztönözhetők. Ezzel szemben egy összetartó közösségben az állam kénytelen lenne elszámoltathatóvá válni, és a hatalmát a társadalom javára használni.
Az efféle társadalmi szolidaritás nem valósulhat meg, ha az új generációk a családi önfeláldozás helyett egy énközpontú, ingerek által irányított környezetben nőnek fel.
Van egy egyre népszerűbbé váló iskola, amely azt javasolja, hogy csökkentsük a kormányzati apparátus nagyságát, mivel a modern állam túlzottan átvette a családok szerepét a szociális rendszeren és közszolgáltatásokon keresztül. Ez részben igaz is, ám a gazdasági bizonytalanság idején azt tapasztaljuk, hogy az emberek nem több, hanem kevesebb gyermeket vállalnak. Az alacsony jólét mellett a magas születésszám alapfeltétele a kisközösségi társadalom létezése, így ezen az úton nem csupán az államot, hanem az egész modern társadalmi rendet is meg kellene kérdőjeleznünk – ezt pedig valószínűleg még neokonzervatív barátaink sem kívánják. A másik lehetőség pedig abban rejlik, hogy felismerjük: egy újraelosztó állam is támogathatja a családok érdekeit, ha fókuszába nem az egyéni kényelmet, hanem a családban való kiteljesedést helyezzük. Ez azonban sokkal bonyolultabb, mint az előző megközelítés, hiszen érdemben hozzá kell nyúlnunk a társadalmi szerződéshez, ahelyett, hogy csendben lebontanánk azt.
Ahhoz, hogy valódi kulturális átalakulást érjünk el, olyan átfogó változásokra van szükség, amelyek túlmutatnak nemcsak ennek a cikknek, hanem az egész politikai diskurzus keretein is. Egy fontos első lépés lehetne, ha a kiskorúak számára az internetes tartalmak bizonyos mértékben korlátozásra kerülnének, akár nemzetközi vagy európai szinten. A pornográfia elterjedtsége ugyanis komoly kihívások elé állítja a fiatal férfiakat, megnehezítve számukra a tartós és önfeláldozó kapcsolatok kialakítását. Emellett az iskolai szexuális nevelés kérdése is olyan súlyú, hogy felül kell emelkednie a pártpolitikai vitákon, és valódi, átfogó megközelítést igényel.
Másodszor, meg kell teremteni a gyermekvállaláshoz szükséges anyagi biztonságot. A magyar kormány jó érzékkel ismerte fel, hogy az államnak aktív szereplőként kell támogatnia a családokat; ahogyan azt is, hogy a régi korokkal ellentétben ma a fiatalok előbb otthonra vágynak, és csak utána családra, ezért először az otthonhoz kell segíteni őket.
Nyilvánvalóan megvolt a maga indoka ennek a lépésnek, mégis, a korszakalkotó költések ellenére sem sikerült megfordítani a társadalmi trendeket a termékenységi mutatók tekintetében. Kérdéses, hogy a rövid távú támogatások valóban képesek-e pótolni a gyermekneveléshez kapcsolódó terheket, hiszen a család alapvetően az elköteleződés és az életmód kérdése, nem csupán egy statisztikai adat.
Valószínűleg itt is egy új, szolidaritásra épülő társadalmi szerződésre lenne szükség, amely beárazza és kompenzálja a szülők áldozatait, például a nyugdíjrendszer részleges átszervezésén keresztül. Emellett a magyar helyzetet tekintve a szociális és egészségügyi rendszer jelentős reformjára is szükség van, amely nem kiváltaná, hanem éppen felhatalmazná a családokat (például az idősgondozás terén), és megteremtené annak feltételeit, hogy az emberek betegség vagy más válság esetén is talpra álljanak, vagy például a veszélyeztetett nők és gyermekek tartósan is biztonságba kerülhessenek. Mindezek drasztikus ösztönzőként hatnának a családalapításra. A társadalmi védőháló reformjának ezért elsőrangú prioritásnak kell lennie.
Sokan érezhetik úgy, hogy a gyermektelenek már így is hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a mai Magyarországon, ezért megkérdőjelezhetik a további családpolitika szükségességét. Való igaz, hogy senkit sem szabad kirekeszteni a társadalmi elosztásból, ezért is lenne szükség egy olyan szociális hálóra, amelyben az emberek bizalommal és szabadon hozhatják meg a fontos életdöntéseket.
Fontos észben tartani, hogy a jelenlegi társadalmi és gazdasági keretek között a családért hozott áldozatok nem kapnak megfelelő kompenzációt, ami versenyhátrányokat eredményez. Ez a jelenség generációról generációra gyengíti a demokratikus jóléti rendszer alapjait. Ahhoz, hogy a társadalom valóban mint egy kiterjesztett család működhessen, elengedhetetlen, hogy támogassuk a jól működő családok sokféleségét. Enélkül hiányozni fog a szolidaritás és a kölcsönös áldozatvállalás, és végső soron csak a konfliktusok és az erőszak maradnak.
A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán tanul.
